Katalógustételek

II.5
A pannonhalmi konvent oklevele pecsétjével

1340. július 2.

pergamen

hártyaszalagon függő, természetes színű viaszpecsét, átm.: 60 mm

Radványi Péter leánya, Katalin asszony, Bölcs ( dict. Bewlch) Hench fia István özvegye, jelenleg Kunchlinusnak, a győri káptalan gazdatisztjének ( institor) felesége a pannonhalmi konvent előtt az első férjéről törvényesen ráháramlott nyalkasokorói szőlejét ötvenhárom márka széles bécsi dénárért eladta Kunchlinusnak, hogy a kapott árból első férje adósságait kifizethesse. Az oklevelet költségesnek számító hártyára írták, függőpecséttel látták el és minden tekintetben ünnepélyes formulák ( arenga, konventi korjelölő méltóságsor, chirographum) alkalmazásával szerkesztették meg.

Az oklevélen függő pecsét a 13. század második negyedére datálható, ma is meglévő bronz tipárium egyik ép lenyomata. Középütt püspöki trónuson ülő, ornátust viselő főpap, feje körül dicsfénnyel. Jobbját "áldó" gesztussal felemelve tartja, behajlított bal kezével pásztorbotot fog, lába alacsony zsámolyon nyugszik. A pásztorbotot tartó kéz felől hosszú ruhát viselő, edényt tartó alak lép hozzá, jobbja felől csuklyás, hosszú ruhát viselő alak térdel, aki a szent felé előre nyújtott kezében kelyhet fog, fejét a főpapéhoz hasonlóan dicsfény veszi körül. A térdelő figura feje fölött repülő(?) madáralak tűnik fel, ugyancsak dicsfénnyel a feje körül, hengeres tárggyal a karmai között. A főpap bal vállánál csillag alakú, a jobb könyökénél félhold alakú jel van. Gyöngysorok közé foglalt, unciális E, A, U, T, N betűket és DE ligatúrát tartalmazó, majuszkulás körirata: + S(IGILLVM) CAPITULI S(ANC)T(I) MARTINI DE SACRO MONTE PANNONIE.

A pecsétkép ikonográfiája vitatott. Sörös Pongrác a főalakot a monostornak köriratban is említett patrónusa, Szent Márton püspök ábrázolásaként írta le ( PRT II. 248). Az újabb ikonográfiai és pecséttani irodalom a kompozíciót Koller József 18. századi pecséttani művére hivatkozva, Szent Benedek életrajzának jeleneteivel hozta összefüggésbe. Eszerint a főalak maga a rendalapító az apáti méltóság jelvényeivel megjelenítve, a bal oldali mellékalak az őt remeteségében tápláló Romanus szerzetes, a jobb oldali, térdelő figura a szentnek mérgezett italt kínáló, elvetemült vicovarói szerzetes volna, a madár egy másik ételcsoda szereplője, a mérgezett kenyérrel elrepülő holló (Sólymos 1981). A téma meghatározását a művészettörténeti szakirodalom is elfogadta ( Marosi 1981; Takács 1992). Ellenvélemény, amely Sörös leírásához tért vissza, csak egy jelent meg (Homonnai 1998). A Szent Benedek-ábrázolásként való meghatározás ellen szól mindenesetre az, hogy a szent jobbján térdelő "méregkeverő" feje körül a lenyomatokon kétségtelenül finoman vésett dicsfény-kör rajzolódik ki. (A pecsétnyomó felületéről kopás következtében ez a sekély vésete mára eltűnt, hasonlóan a madár glóriájához, ami feltehetőleg az interpretációban e részletek figyelmen kívül hagyását eredményezte.) Problematikus a másik mellékalak kezében lévő tárgy értelmezése is, minthogy inkább hosszú nyakú, korsószerű edénynek látszik, mint zsáknak, vagy ételkosárnak. Mindezek alapján indokolt ismét felvetni a kép és a patrocínium kérdését Szent Márton monostorának pecsétjével kapcsolatban.

Úgy tűnik, hogy Szent Márton életrajzának egy ritkán idézett, és még ritkábban ábrázolt részlete, amely a Maximus császár trieri palotájában elköltött lakoma történetét mondja el, nem mellőzhető az ábrázolás ikonográfiai jelentése szempontjából. Amint Sulpicius Severustól megtudjuk, az uralkodó az udvarában tartózkodó Márton tiszteletére lakomát rendezett. A felszolgáló, amint szokás volt a császárnak itallal töltött kupát készült odavinni, ám az felszólította, hogy előbb a vendégnek nyújtsa át abban reménykedve, hogy ő majd Márton kezéből fogja megkapni. A püspök azonban, miután ivott, ahelyett, hogy a császárt tisztelte volna meg, a kíséretében tartózkodó papnak adta át, mert még a császárt sem tartotta a papnál előbbre valónak. ( Ad medium fere convivium ut moris est pateram regi minister obtulit. Ille sancto admodum episcopo potius dari iubet expectans atque ambiens ut ab illius dextera poculum sumeret. Sed martinus ubi ebibit pateram presbytero suo tradidit nullum scilicet existimans digniorem qui post se prior biberet nec integrum sibi fore si aut regem ipsum aut eos qui a rege erant proximi presbytero praetulisset. Sulpicius Severus: Vita sancti Martini Turonensis, cap. 20. par 1.) A szöveg olvasható úgy, mint a háromalakos pecsétkép irodalmi forrása, noha meg kell jegyezni, hogy a hengeres tárggyal ábrázolt madár szerepe továbbra is homályos.

 A mégoly alacsony rangban levő, de egyházi rendet viselő személynek a legmagasabb világi hatalom fölé emelését, a sacerdotium méltóságát, egyszersmind a középkori értelmezés szerint bizonyára az egyházi dotáció szakrális eredetét és jogalapját is deklaráló szöveg Pannonhalma reprezentációjában aligha a világi kegyúrral való konfliktus miatt bukkant fel. Ilyen ellentétről a király és apátsága között nem tesznek említést a 13. századi pannonhalmi források. Ellenben annál gyakrabban hallunk a területileg illetékes püspökökkel való birtokjogi és még inkább kánonjogi konfliktusokról. A 1224-es pannonhalmi templomszentelés alkalmából például az ellentét az apát és a ceremóniáról mellőzött győri püspök között olyan kritikussá vált, hogy a király kénytelen volt a bírói döntést magától a pápától kérni ( PRT I. 653-655). A monostornak minden helyi - világi és főként egyházi - fennhatóság alóli, általános exemptiójára, a montecassinói jogra való utalás lehetett a pecsétábra képi programjának elsődleges célja. Olyan utalás, amely nem állhatott távol az apátságot kitartóan gyarapító, jogát és libertas-at védelmező, a cassinói privilégiumleveleket módszeresen gyűjtő, az exemptiót kivívó, saját monostorának kiváltságleveleit másoltató és talán interpoláló Uros apát (1207-1242) gondolkodásától. A kehely, amelyet a történetben Szent Márton ad a klerikusnak, a képen nemcsak a testi táplálék edényének felel meg, hanem a szentség hordozójának, liturgikus tárgynak, paramentumnak is. Az allegorikus pecsétkép témájának feltehető szövegforrása a 11. század végén készült könyvjegyzék tanúsága szerint Pannonhalma szerzeteseinek rendelkezésére állt.

T.I.

Pannonhalma, Főapátsági Levéltár, Capsa 52 Qqq

PRT II. 247-248; Sólymos 1981, 136-138; Marosi 1981, 138-139; Takács 1992, 27, 75-76; Pannonia regia, 294-295; Mons Sacer I. IV-6; Homonnai 1998, 16-22.