Művészettörténeti leírás

Rudina

A kolostor romjai Pozsegától nyugatra, a Psunj hegység lábánál, mintegy 460 méterrel a tengerszint fölött, Snjegavić község határához tartozó hosszú és az apátság nevéhez illően kopár ( rudina = mező) dombhát keleti végén helyezkednek el, ahonnan belátni a város körüli egész medencét (1. kép). A helyre a szaktudomány a század elején figyelt föl, éppen akkor, amikor a környékbeli birtokosok és lakosok a felszín fölé emelkedő falak utolsó maradványait is széthordták már. Újabb fejlemények csak az 50-es évek második felében következtek, amikor a környékbeli falvakból, amelyek azóta - a legutóbbi háborúban - elpusztultak, jónéhány kőfaragványt sikerült a pozsegai múzeum számára megszerezni. A gyűjtés folytatódott a 70-es évekig. Ásatásokra először 1980-ban került sor (régész: Dubravka Sokač-Štimac), a kolostortól kissé nyugat felé, ahol egyhajós templomot tártak fel, amelyet 1982-ben konzerváltak. 1986-89 között kezdődött el az apátság maradványainak a feltárása, ami tisztázta az épületek alaprajzi elrendezését, de abbamaradt. Konzerválásra nem került sor, így a feltárt maradványok pusztulófélben vannak. Az ásatás folytatását tervezik. [1]

Az épületegyüttes (2. kép), melynek lehetett valamilyen antik előzménye, [2] kicsiny, de háromhajós és háromapszisos templomhoz szerveződött, amelynek kiterjedt nyugati előtere volt. Délről a templomhoz tágas, hosszú, apszidiális zárású melléktér csatlakozott. Északra a templom és az előtér teljes hosszához illeszkedett a kolostor szabályosan, udvarral, kerengővel kialakított négyszöge, amelynek keleti szárnyában az első helyiség a sekrestye, a következő pedig kihasasodó apszissal ellátott kápolnaféle volt. A szűk udvart csaknem egészében kitöltötte egy különleges megoldású vízgyűjtő, közepén kúttal. Az északi szárnyban volt a konyha és a refektórium, ahol az épület kiszélesedett, és lépcsőnyom is előkerült. A nyugati szárny egyik helyisége fűthető volt. E szárny közelében kerítésfal húzódott, amely a déli oldalon befordulva a hosszú melléktérhez kapcsolódott. [3] A feltárásig föld alatt rejlő falak aránylag sok felmenő részletet tartalmaznak. A legmagasabb maradvány, a déli melléktér külső oldalán, talán embermagasságnyira kiemelkedik, másutt többnyire csak néhány kősor maradt. A templom falából is a déli oldalon látszik a legtöbb (3. kép).

A templom kváderekből épült, a sekrestyével és a homlokfalának északi részéhez nyugat felé kapcsolódó kis területű építménnyel együtt, amely torony lehetett. Déli falán belül a falfelület kisebb és kevésbé finoman megmunkált kövekből áll, mint kívül (4. kép). [4] Mindössze 8,5 m belső szélességű hosszházát három támaszpár osztotta hajókra, nagyjából 1:2:1 arányban, megfelelően az apszisok elrendezésének, amelyek közül legalábbis az oldalsók patkóíves belsejűnek tűnnek. A támaszoknak a mellékhajókban, amint ez a déli oldalon jól kivehető, lapos falpillérek feleltek meg. Maguk a főhajófalat hordó támaszok oszlopok lehettek: a múzeumban őrzött kerek talpú lábazatrész (5. kép) ráilleni látszik a helyszínen fennmaradt alapzatokra. [5] A bejáratoknak nem maradt határozott nyoma. A déli oldalon feltárt nagy lépcsőalapozás [6] a toronyfélével egyvonalban nyíló bejáratra enged következtetni. Nyitott előtéri bejárati ívhez tartozhatott a keresztes ívzáradék ( V.27), mivel átmérője az apszisoknak nem felel meg. [7] A templom külső díszének legbiztosabban meghatározható része egy vagy több egyenes falszakaszhoz tartozó ívsor, amelynek számos töredéke fennmaradt (6. kép, V.30). Ehhez illeszkedhettek azok a többféle profillal kidolgozott, sakktábladíszesnek nevezhető párkánytöredékek, amelyeknek mintázatát gyémántmetszéssel, gúlácskákból alakították ki (7. kép). [8] A templom belsejében palmettadíszes faragvány is előkerült. [9]

Az építéstörténet sok tekintetben homályos. A nyugatabbra feltárt apszisos, erős belső falpillérpárral felezett hajójú templom mindenesetre, amelyből csak vegyes anyagú alapfalak maradtak fenn, a monostornál akár korábbi is lehetne. [10] A kolostor törtkő falait nehéz a háromhajós templomhoz viszonyítani. A keleti szárnyban előkerült, vállkőszerűen kiszélesedő oszlopvég, amelyhez az emberfejekkel díszített, lemezszerű oszlopfő társítható ( V.29), arra látszik utalni, hogy az épület fő vonásaiban egyidős lehet a templommal. A kérdés eldöntéséhez fontos lenne tudni, hogy a templom épületével egyidősnek tekinthető-e a tágas előtér, amelyhez a kolostor nyugati szárnya csatlakozik. Kétségtelenül utólagos hozzáépítés mindkettőhöz a hosszú déli melléktér. [11] Későbbi átalakítások az egész együttest érinthették, talán a kis templom kivételével. Erről gótikus kőfaragvány is tanúskodik, [12] de főképpen a falképek szolgálhatnak jellemzésül, amelyek a század eleji emlékezések szerint igen nagyszabásúak lehettek. [13] A sekrestye nyugati falán még az ásatás alkalmával is mutatkoztak falképmaradványok, [14] de ezeket nem sikerült megőrizni. A múzeum anyagában szerepel egy nagyobb töredék a templomból, talán Vir dolorum maradéka: jobb kar könyök körüli része az oldalsebbel. [15] Ennek festésmódja az 1400 körüli évekre vall. A 15-16. század folyamán a kolostort erődítették. [16]

A temetkezések jelentősége tekintélyes a leletegyüttesben. A kis templomhoz, ahol a 16. századig tartó használatot lehetett igazolni, többnyire szerényebb sírok tartoztak. [17] Az épület feltehetően plébániatemplomul szolgált, ahogy ez más hasonló helyzetű egyházak esetében is gyanítható (v.ö. Zselicszentjakab). Az előkelőbbek nyilván a szerzetesek mellé, a kolostornál igyekeztek temetkezni, ahol a templomban és azon kívül - főleg előterében - számos gondosan megépített sír került elő. [18] A legértékesebb lelet - 11-12. századi arany S végű hajkarika, épített gyermeksírból - valamely apszis tájához fűződik. [19] A sírokhoz, úgy tűnik, gyakran felirat is járult. Mellőzve a töredékeket, [20] két aránylag ép emléket érdemes kiemelni. Az egyik nyilván nemesi temetkezésről tanúskodik: magas, éles gerincű, belül üreges sírládafedél bizonyos György (?) fia GVRISCLAVVS temetési feliratával. [21] A másik szerzetesi síremlék: kerek, peremes lyukkal kifaragott kő egyik keskeny oldalán BRAT IAN felirat, amely a legrégibb latin betűs, de szláv nyelvű szövegnek számít. [22] A kő feltehetően más célra készült: lyukas típusa fűtőszerkezeti elemekre emlékeztet. [23] Mindkét felirat 13. századi lehet: egyes betűformáik alapján egymással és MARTINVS RAVEGV LAPICIDA kalocsai emlék-kváderével hozhatók összefüggésbe. [24]

A faragott épületdíszek megítélése nehezebb. Az ívsor szerkesztésmódja, beleértve a tagozást, olyan, amilyet a pécsi székesegyház apszisain is alkalmaztak. [25] A rudinaiaknál nagyobb pécsi ívkonzolokon is megfigyelhető a törekvés a sokféleségre, a formák egyszerűsítésére és olykor torzítására, de a szobrászi alakítás sokkal iskolázottabb és térbelibb rajtuk. [26] Rudinán nyilván olyan kőfaragók működtek, akik kitűnően értettek a kváder- és tagozatfaragáshoz, de meglehetősen járatlanok voltak az alakformálásban. Ám a kezdetleges alakformálás nem okvetlenül valamilyen központi előkép vidékies lefokozódásának a jele. Anđela Horvatnak tűnt fel, hogy az akkor ismert egyetlen felemelt karú alakot mutató rudinai ívsorkonzol az Arezzo melletti Gropina szószéktartó oszloppárjának fejezetén ábrázolt hordozó alakokra emlékeztet. [27] A típus újabban előkerült példányán (V.30c) a kéztartás valóban hasonlít a nyers formálásmódjukban is rokon párhuzamokon láthatókhoz. [28] A primitívség is lehet messze ható kultúrtényező.

A keltezés szempontjából ezeknél fontosabb a sakktáblaminta tanúsága. Ez szintén előfordul Pécsett, de a Népoltár stílusához kapcsolható és a rudinaitól eltérő formában (v.ö. V.26). A rudinai megoldásnak nincs szembeötlő hazai elterjedése, de magát a gyémántmetszést, többnyire egy-egy sornyi formaélénkítésül, elég gyakran alkalmazták nálunk - 1200 táján és utána egy ideig. [29] Ez megfelel Anđela Horvat véleményének, aki azóta nem túlhaladott alapos elemzésnek vetette alá az akkor ismert rudinai emlékanyagot. Ő a faragványokat a 12. század végére keltezte, kivéve a keresztet, amelyet háromkaréjos szárvégei miatt 13. századinak gondolt. [30] Azóta felmerült korábbi keltezés lehetősége is, téglára vésett négy glagolita-görög írásjegy alapján, amelyeket együtt 1129-es évszámnak lehet értelmezni (8. kép). [31] Ez az értelmezés azonban csak akkor lenne meggyőző, ha összhangban állna a kőfaragványokat illető művészettörténeti megfontolásokkal, amelyektől az apátsági templom keletkezésének kérdése aligha függetleníthető. Jelenleg nem úgy tűnik, hogy ez lenne a helyzet. Rudina neve mindenesetre először 1210-ben bukkan fel oklevélben, az oda vezető úttal kapcsolatban. Akkor a templom már minden bizonnyal állt. [32]

---

[1] V.ö. mindehhez Horvat 1962, 11-14; Geber 1979, 105-110; Sokač-Štimac 1986, 5-6; Rudina 1997, 11, 17-19.

[2] Az ásatás folyamán római provinciális kerámiatöredékek is előkerültek: Rudina 1997, 17.

[3] Rudina 1997, 20-21.

[4] Rudina 1997, 20.

[5] V.ö. Geber 1979, 121: 22. sz., III. tábla 5. A profilrajz alapjául szolgáló kő 30 cm magas, ívszakaszának húrja 41,5 cm, körívének becsülhető átmérője 100-110 cm, ami 90-100 cm-es oszlopvastagságra vall. A délnyugati támasz feltárt alapozása 110 cm széles, a következőé is hasonló méretű.

[6] Rudina 1997, 20. A lépcső körüli szint- és rétegviszonyok nem világosak. V.ö. 11. jegyzet.

[7] A főapszis szélessége kb. 360, a mellékapszisoké kb. 175 cm.

[8] Horvat 1962, 16-17, 12. kép; Geber 1979, 119: 14. sz., II. tábla 2; Rudina 1997, 20. 22. kép.

[9] Rudina 1997, 20, 26. 20. kép (oszloptalpnak minősítve, ami nem látszik elfogadhatónak).

[10] Sokač-Štimac 1986, 7-8, 18-19, 23, 26-27; Rudina 1997, 18-19.

[11] V.ö. Rudina 1997, 20, 25. A lépcső a melléktér megközelítésére is szolgálhatott. V.ö. 6. jegyzet.

[12] Geber 1979, 121: 23. sz., III. tábla 4.

[13] Horvat 1962, 13; Rudina 1997, 25-26. Ásatási leletek arról tanúskodnak, hogy a kis templom is ki volt festve: Sokač-Štimac 1986, 7-8, 16-18; Rudina 1997, 18.

[14] Rudina 1997, 20.

[15] Rudina 1997, 20, 26.

[16] Erről főleg kulcslyuk alakú lőrések tanúskodnak. V.ö. Horvat 1962, 13; Geber 1979, 120: 17. sz., II. tábla 6; Rudina 1997, 21. 24. kép.

[17] Sokač-Štimac 1986, 9-13; Rudina 1997, 18-19.

[18] Rudina 1997, 20-21.

[19] Rudina 1997, 19. 35. kép. Szórványként a típus két olcsóbb példánya is előkerült, a keleti részeken.

[20] Geber 1979, 123: 32-34. sz., V. tábla 3-5; Rudina 1997, 21-22. 30. (két töredék latin betűs!), 32. kép.

[21] A felirat részben kiegészített szövege: HIC IACET GVRISCLAVVS F[I]LI[VS GE]ORGI… (lejjebb:) NI. V.ö. Horvat 1962, 14; Geber 1979, 121-122: 24. sz., IV. tábla 1; Rudina 1997, 22. 31. kép.

[22] Horvat 1962, 14; Geber 1979, 123: 31. sz., V. tábla 1; Rudina 1997, 21. 28. kép.

[23] A témát jól áttekintette Feuer-Tóth 1963, 427-446. (12. kép: kerek fűtőnyílású kövek a maulbronni calefactorium padlójában). A kaposvári múzeum kőtárában is van két ilyen típusú kő Bakay Kornél somogyvári ásatásából (számuk: 80 - MDCLXVI-VII/MÜ). Ezek kormosak, a rudinai kő tiszta. Arra a célra tehát, amire készült, feltehetően fel sem használták.

[24] Marosi 1984, 223: 88. jegyzet, 171. kép. A kalocsai felirat, mivel kőfaragó emlékét őrzi, bizonyára a 13. századi újjáépítés időszakában keletkezett (a datáláshoz ld. uo. 122). A rajta látható kettős átkötésű, széles vízszintes szárral ellátott A típusa a IAN szóban is ott van. A függőlegesen áthúzott kalocsai C a GVRISCLAVVS-ban tér vissza. A BRAT vízszintes alsó szárral megtoldott T-je a másik rudinai kövön a IACET-ben szerepel (v.ö. 21. jegyzet).

[25] Henszlmann 1869, 19.

[26] Szőnyi 1906, 199-201: 636-659. sz.; Gerevich T. 1938, CXXII. tábla; Pannonia regia, 92-93: I-34. A keltezés vitatott: vö. uo. 150 is.

[27] Horvat 1962, 24. 22, 33. kép. V.ö. Decker 1958, 304-305. 69, 71. kép.

[28] Jellegzetes, hogy a tartásra felnyújtott kezek tenyérrel fordulnak előre. Kisbényben, ahol hasonló kartartású alak szemöldökgyámon jelenik meg, jóval kevésbé stilizált és testesebb formában, úgy tűnik, a kézfej fordul kifelé ( Marosi 1984, 129. kép).

[29] Példák: Vértesszentkereszt. V.ö. még Tóth S. 1990, 151, 160: 57. jegyzet.

[30] Horvat 1962, 26.

[31] Putanec 1977, 69-73. V.ö. Rudina 1997, 22. 29. kép.

[32] V.ö. Horvat 1962, 15. A keltezéshez ld. Tóth S.: 11-12. század is