Művészettörténeti leírás

Zselicszentjakab

A kolostor romja Kaposvár határának délkeleti részén, a Kapos folyó völgye fölött emelkedő dombvonulat peremén áll. A rommező északi szélén külön elhelyezkedő kápolnamaradvány mindig látható volt, a templom és a déli oldalához csatlakozó kolostor töredékeit a 60-as években végrehajtott feltárás és konzerválás tette hozzáférhetővé (régész: Nagy Emese, építész: Zádor Mihály). A falak téglából épültek, egyes finomabb megmunkálást igénylő részleteket faragott kőből állítottak elő. A feltárt maradványok a konzerválás óta az itt-ott elvégzett állagmegóvások ellenére fokozatosan romló, de talán még nem menthetetlen állapotúak.

Az alaprajzon (1. kép) központi helyet elfoglaló templom a feltárásnál 900 évvel korábbi alapítás időszakából származtatható, és romja, amelyből a legmagasabb álló falrészlet (a kerengőnél) mintegy másfél embermagasságnyi, az egyik legjelentékenyebb hazai épületmaradvány a 11. századból. Keletkezése jól adatolt; alapítója, Ottó somogyi ispán, majd nádor, az első magánszemély, akinek egyházépítő buzgalma számunkra műemléken is érzékelhető; elrendezése, amelyet a maradékokból következtethetően szokatlan térbeli megoldások jellemeztek, társtalan. A centrális kápolna a 13. században épülhetett, és hasonlóan viszonyul a kolostortemplomhoz (2. kép), mint egy-egy megfelelője Jákon és Kisbényben (Bíňa, Szlovákia), alaprajzilag pedig - lévén nyolcszögű és sokszöges szentélyű - a soproni Szent Mihály-templom mellett álló Szent Jakab-kápolnával egyezik. Funkcionálisan a helyzetből adódó rokonság lehet a mérvadó: míg az utóbbi a plébániatemplom temetőkápolnája volt, az előbbiek maguk szolgáltak plébániatemplom gyanánt a monostor mellett. [1]  

A templomhoz képest igen kiterjedt, erődítettnek ható kolostor alaprajza lényegében 1400 körüli átépítés szokásos elrendezést mutató eredménye; elődjéből csak részletek voltak kimutathatók. [2]

A templomot (3. kép), amelynek 1400 körüli átalakítására csak ásatási megfigyelések utalnak, [3]  nagyjából 5:4 arányú, hosszanti téglalapra szerkesztették, amelyhez kelet felé hozzáadták a szentély keskeny, kissé megtoldott félkörét. A szentély szélességének megfelelően belül a keleti és a nyugati fal közelében két-két oszlopot helyeztek el, amelyek közül háromnak a lábazata in situ fennmaradt. [4]  További négy, ezekkel egyvonalban álló támaszra utaló, de a szokásosnál melyebb alapozás került elő a templom középső és keleti részén. [5]  E nyomokból azonban nem rekonstruálhatók mellékhajókat elválasztó támaszsorok, mert a templom oldalsó részei két-két szakaszon szélességük nagyobb részében falakkal voltak elrekesztve. Az egyik ilyen elrekesztés a keleti falhoz csatlakozott, és az ehhez közelibb támaszalapozások vonaláig terjedt, a másik a templom közepe - a többi támaszlapozás - és a nyugati oszloppár vonala között helyezkedett el. Emellett a támaszközök sem voltak egyformák, a keleti oszloppár jóval közelebb állt a végfalhoz, mint a nyugati, és ez szűkebb fesztávot is adott, mint az. A négy mélyebb támaszalapozás viszont a templom közepétől közvetlenül keletre eső kiszélesedést közrefogva - és a keleti oszloppárt erősen megközelítve - nagyjából négyzetes felületet jelöl ki.

A falakon az épület tagolódását lizénák jelzik. Az alapozásokat egyenletes vastagságban úgy készítették, hogy e kiugró tagok elférjenek rajtuk. A sarkokon e lizénák - csak az északkeletin nincs eredeti maradvány - erősítésnek hatnak. A nyugati oldalon a külső szentélyszélességnél valamivel keskenyebb, összefüggő kiugrás látható, amely minden bizonnyal bejárat helyét jelzi. Az oldalfalakon a falvastagságnak megfelelő szélességű lizénák jelentkeznek az oldalterek elrekesztett részeinek végeinél - a déli oldalon végig eredeti maradványokkal. Keskenyebb lizénák mutatkoznak a nyugatabbi elrekesztések szakaszában és a déli oldalon a kelet felé következőben is középen; a legkeletibb szakaszban nincs olyan eredeti falmaradvány, amelyen efféle lizéna nyoma megmaradhatott volna. Négy még keskenyebb, faloszlopszerű lizéna tagolja az apszis külső felületét (6. kép). A belsőben világosan kivehető lizénanyomok mutatkoznak - a külsőknek megfelelő szélességben - a nyugatabbi lerekesztések keleti végén, egymás felé. A keleti és a nyugati falon pedig erősebb kiugrású falpillérek látszanak, az oszlopoknak megfelelő helyzetben.

Az elrendezés egészét mindezek után is csak az arányok segítségével lehet elképzelni. A három keletibb szakasz - igaz, csak durva közelítéssel - egyforma hosszúnak vehető, a nyugati viszont jóval rövidebb. E szakaszt mellőzve az alaprajzon nagyjából négyzetes felületet kapunk, amelyen a hosszanti harmadolásnak széltében az apszis fesztávja felel meg. Így kifejezetten centrális - vagy, ahogy olykor már jelezték, bizáncias [6]  - megoldás körvonalai rajzolódnak ki: nyugati szakasz narthexnek tekintendő, a négy mélyebb támaszalapozás pedig kupolahordásra szánt műnek, olyan kilencosztatú belső közepén, amelynek kereszt alakban csatlakozó részei kiemelt, sarokterei pedig alárendelt szerepet játszottak. A nyugati oszloppár ezek szerint, amelynek in situ lábazata lepusztult, de láthatóan tagozott volt, a narthex és a naos közötti hármas árkádívet tartott, a keleti pedig, amelynek lábazatai tagozatlanok és díszesek, a szomszédos kupolatámaszpár és a keleti fal közét felezve két-két hosszanti ívet vehetett fel. A sarokterek a narthex lépcsőalapnak vélhető falmaradékai alapján karzatosnak foghatók fel. A karzat feltehetően az oldalsó keresztszárak fölött is áthúzódott, mivel a keleti szakaszhoz külön lépcsőnyom nincs. [7]

Ez a kép a kőleletek segítségével még valamelyest kiegészíthető. A keleti lábazatpár 54 cm átmérőjű felső felületéhez jól illik egy csavart alakban váltakozva éles és domború tagokkal díszített oszloptörzs-töredék ( Tóth S.: 11-12. század, 5. kép), és hozzávetőleg igazodhat egy lepusztult fejezettömb is, amelyen levélnyomok látszanak. [8]  Nem kapcsolhatók viszont a templomban fennmaradt lábazatokhoz - ideértve azt az attikai profilú töredéket is, amely a délnyugati oszlop helyén fekszik - azok a volutákkal és változatos indás, palmettás dísszel ellátott, egyező formájú vállkőfejezetek, amelyekből az ismert töredékek tanúsága szerint legalább négy példány volt, mivel ezekhez jóval vékonyabb törzsek tartoztak, mint azokhoz (vö. V.3). [9]  E vállköveket minden bizonnyal karzatnyílások osztására alkalmazták.

Építéstörténetileg az 1400 előtti időszak nem mindenben világos. Az alapítólevél szerint Ottó ispán a monostort Szent Jakab hegyén, e szent tiszteletére emelt, de régisége és elhanyagoltsága folytán már pusztán álló templom birtokba vételével létesítette. [10]  Az ásató utal arra, hogy az alapfalakban észlelte a templom nyomait, de bővebb felvilágosítást nem nyújt. [11]  Jelenleg két olyan átalakítási nyom látható, amely akár illusztrálhatná is az alapítólevél adatát, - de az építés közbeni tervmódosítás lehetősége egyik esetben sem zárható ki. A szentélyben, amely rövid előszakaszra és apszisra tagolódik, a kibukkanó alapozás egybefüggő, nyújtott ívet mutat. Ez kissé aszimmetrikus helyzetű is, így a déli oldalon az apszis eléje lépő beugrásának alját álló téglákkal kellett kialakítani. A déli oldalfalban a keresztszár nyugati szélénél befalazott nyílás tűnik fel, amelynek keleti kávája kívül az osztólizéna középső részének sérülésében bukkan elő. [12]  Míg e nyomok kezdeti módosításokra vallanak, egyes kőleletek 12. és 13. századi építőtevékenységre utalnak, de ennek megfelelő átalakítási nyomok a templom falmaradványain nem láthatók. [13]  

A fentebb felsorolt kőfaragványok dísze stílusban egységesnek látszik, de motívumaiban elég sokféle. Valamennyi vállkőre jellemző a rövid oldalakat felező vaskos, domború tag, amelyet a belőle kinyúlóan a volutás hengertagra tapadó és ezt mintegy támasztó hármas karom madárlábnak jellemez. A hengertagvég volutája, ahol megfigyelhető, hozzákapcsolódik a hosszoldal díszéhez. A felület tagolását a sarokmezők díszének többféle kezelése jellemzi. Egy példányon nincs elkülönített sarokdísz, a többin ez álló palmetta, amelyet két darabon keskeny léctaggal el is határoltak. A keskeny és a hosszú oldal dísze, amennyire megítélhető, minden esetben más-más motívumú. A két keleti lábazat lejtős felületeit - elsősorban sarokiránt - kinyúló, félpalmettapáros formákkal látták el (7. kép - 8. kép). Mindezeknek leggyakoribb részletformái a peremvájatos, kerekedő végű, domború, lapos vagy éles közepű közbülső ujjak. Az oszlopfő alakja és levélmaradékai korinthoszias díszt sejttetnek. A levélmaradékok gerinctaggal felezett formákra utalnak, amelyek laposan kontúrozott, tüskésen felnyúló, ékmetszéssel tagolt elemekből álltak. Ezek két egymás melletti levélcsonk egyikén csak a gerinctaghoz, másikán hajlatosan, egymáshoz is kapcsolódnak (Tóth S.: 11-12. század, 7. kép). [14]

Ez a díszítésmód megfelel az alapítás korának. Az oszlopfőtöredék részleteinek rokonai az 1050 előtti időktől az 1100 körüliekig keltezhetők. A két legrégibb példány egy-egy veszprémi és feldebrői korinthoszias fejezet, ahol a Zselicszentjakabon egymás mellett álló kétféle formálásmód külön-külön jelenik meg. [15]  Tihanyban hasonló levéltípus átformált változata tűnik fel (V.1). A későbbi példányok közül elsősorban a dombóiak említendők ( V.11), de előfordulnak efféle levelek a pécsváradi domborművön (V.4), Pécsett (Tóth S.: 11-12. század, 10. kép), és Sárvármonostoron (V.6-7) is. Az egymással nem összekapcsolt, soktüskéjű zselicszentjakabi levélelemek legjobb párhuzamai, úgy tűnik, egy Mohácson előkerült oszlopfőtöredéken láthatók. [16]  A zselicszentjakabi vállkövek és lábazatok típusát és díszítőstílusát máshonnan nem ismerjük, de részleteikből sokirányú hazai kapcsolatukra lehet következtetni. A keletkezés szempontjából azok a hasonlóságok a legfontosabbak, amelyek az 1060 körül létesült szekszárdi, tihanyi, visegrádi (bazilita) apátság felé mutatnak. Szekszárd esetében a régebben már említett hasonlóságokhoz itt hozzáteendő az, ami egy ottani fejezet- és egy somogyi hosszanti vállkődísz ( Tóth S.: 11-12. század, 11-12. kép) között vonalvezetésben mutatkozik. [17]  A többihez ld. V.3.

Tóth Sándor

---

[1]  V.ö. Zádor 1964, 47-48 (későbbi keltezéssel). A párhuzamokhoz ld. Gervers-Molnár 1972, 39, 54, 58; Sopron műemlékei, 418-422. Figyelemre méltó a Szent Jakab titulus ismétlődése e körben (Bényt kivéve). A somogyi kolostor sokszögű temploma nyilván másnak volt szentelve.

[2]  Nagy E. 1973, 338. V.ö. Zádor 1964, 51-52 (későbbi keltezés).

[3]  Nagy E. 1973, 338: "Erről vallanak a körülfalazott, megvastagított oszloplábazatok, s a pusztulási törmelékben talált behullott boltozati maradványok." Az építkezés keltezéséhez 1392-ben kiadott pápai búcsúengedély lehet irányadó: Vat I/3 195.

[4]  Nagy E. 1973, 338; Pannonia regia, 71-72 (Nagy E.); Zádor 1964, 34 (20/A kép: feltárási felvétel az északnyugati lábazattal).

[5]  Pannonia regia, 71.

[6]  Pl. Árpád-kori kőfaragványok, 18 (Marosi E.); Pannonia regia, 72.

[7]  A karzat a narthexre is kiterjedhetett. Szintjére nézve támpontot nyújthat az északnyugati saroktérben - de csak ott - megfigyelhető alacsony dongamaradvány.

[8]  V.ö. Pannonia regia, I. 15-17. kép. A nyugati részükön - bizonyára égés következtében - teljesen lepusztult lábazatok téglával körülfalazva kerültek elő: ld. Zádor 1964, 22. kép, v.ö. 3. jegyzet is. A fejezet lepusztulását ugyanaz a tűzeset okozhatta.

[9]  Az attikai profilú töredék közöletlen. A vállkövekhez v.ö. Tóth S.: 11-12. század, 12. kép; Pannonia regia, I.1, I.4. kép is.

[10]  Igitur in monte Sancti Jacobi apostoli, qui est iuxta ripas fluvii Kapus nominati, erat in honore sancti predicti ecclesia nimia vetustate et neglectu iam deserta, ... tamen istam ... a dominis meis quaesivi et impetravi ... Igitur monasterium Deo Sanctoque Jacobo construxi ...: DHA 172-173.

[11]  Mint 6. jegyzet, 91, ill. 71.

[12]  A kolostorból a templomba vezető bejárat e befalazást követően csak a keleti szakasz nyugati felében lehetett, mivel egyedül itt nincs eredeti felmenő falmaradvány a déli oldalon.

[13]  12. századi egy kisméretű oszlopfő töredéke (Pannonia regia, 105-106: I-48.), 13. századi pl. egy nagyobb, durva faragású, levéldíszes fejezetfrízrészlet, talán kapubélletből (közöletlen).

[14]  Ld. mindehhez a 8-9. jegyzetben idézett képeket, továbbá Pannonia regia, I.9. képet is. Az északi lábazat déli részén a feltáráskor jóval több látszott a díszítésből, mint ma.

[15]  V.ö. ehhez Pannonia regia, 56-57 (I. 7-8. kép); Tóth S.: 11-12. század, 8-9. kép.

[16]  Pannonia regia, 78-79 (I-21.).

[17]  V.ö. Pannonia regia, 54-55, 68.