Művészettörténeti leírás

Szermonostor

A 13. század korai évtizedeiben - ebből az időszakból maradtak ránk Szerre vonatkozóan [1] az első írott források is - az egykori Tisza-parti monostor fénykorát élte. A Szűz Máriának szentelt templom és kolostor ebben az időszakban nyerte el a szerzetesi életvitel szempontjából legalkalmasabb, egyben legkifejezőbb építészeti formáját. A munkákat aktívan támogató kegyúr a Bár-Kalán nemzetséghez tartozott, mely maga is hatalma csúcsán állt ekkor. A kortárs Anonymus a nemzetség kiterjedt birtokait egyenesen a honfoglalás korára, a Szeren tanácskozó Árpád fejedelem adományára vezette vissza. [2] Elbeszélésében hitelt érdemlő családi hagyomány keveredett a költött múlttal, amelyet a Bár-Kalán nembelieknek való kedvezés szándéka szőtt át; az elsődleges címzett a legtekintélyesebb nemzetségtag: Kalán pécsi püspök, vélhetően Anonymus egykori kancelláriai főnöke lehetett. [3]

Anonymus Gesta Hungaroruma és a többi középkori forrás nem nyújt támpontot a szeri monostor alapítójának személyére és az alapítás dátumára nézve; nem tájékoztat a rendi hovatartozásról sem, ilyenformán csak valószínű feltevés, hogy bencés monostorról van szó. A 13. században Szer az immár öt ágból álló Bár-Kalán nemzetség közös monostora, alapítása ezért minden bizonnyal régebbi az említett évszázadnál. Ennél pontosabb időrendi, építéstörténeti adatokért a régészethez szükséges fordulni, Szermonostor temploma ugyanis már a 16. század közepére rombadőlt. [4] s a 19. században még magasan álló falszakaszai 1950-re végképp elenyésztek. [5] A templomról és a kolostorról való ismereteinket főként Göndöcs Benedek, Rómer Flóris, Trogmayer Ottó, Horváth Ferenc és Vályi Katalin ásatási eredményeiből meríthetjük. [6] A templomépítészet emlékeiből Rómer Flóris a monostor fénykorában emelt bazilika maradványait tárta fel, Trogmayer Ottó pedig a bazilika alatti, korábbi templomok alapfalaihoz is hozzáfért. [7]

A kimutatható első templom az Alföldön sokfelé használt réti mészkőből épült, akárcsak utódai. Egyhajós volt patkó alaprajzú szentéllyel, és az alapfalaknál mérve aránylag nagy méretű (16 x 10 m); a jelek szerint már nyugati tornya is volt, amikor leégett. Az eredeti kőtemplom tekintélyes méretei és tornyos kiépítése nem támogatja az ásató által feltételezett Szent István kori datálást. 11. századi építészetünk ismert műveiből kiindulva a század utolsó évtizedeinek alkotásáról lehetett itt szó, s a tűz pusztítását a századfordulón, vagy már a 12. század elején követhette az újjáépítés. Efféle időrendnek felelhetnek meg a templom körüli temető legkorábbi leletei (Szent László-kori érem, S-végű hajkarikák) és a 12. századra tehető gyűrű az említett sír halottjának ujján. [8] Bizonytalan, hogy a templom a szeri birtokközpont udvarházának kápolnája volt-e, vagy már ekkor szerzetesi közösség egyháza. Az utóbbi esetben nem is lehetett más, mint bencés rendi.

Az egyhajós templomot felváltó, második épület hossza az előzőnek csaknem kétszerese, közel 30 méter volt. Trogmayer Ottó bonyolult építéstörténeti koncepció alapjául szolgáló ásatási alaprajza (1. kép) szerint az újabb templom keleti apszisának falívét szorosan az első épület szentélyfala mellé alapozták. Ez az építési mód nem annyira egy elpusztult és lebontott épület helyén végzett építkezésre, hanem sokkal inkább még fennálló, használt és tekintetben veendő épület kiváltásának középkori metódusára utal. [9] Amint a feltárt maradványokat ábrázoló fénykép mutatja, a főhajót nyugat felől - az alapozás szintjén legalábbis - nem egyenes zárófal, hanem félköríves apszis zárta (2. kép). Az előző, egyhajós templom alapfalainak feltételezett, nyugati irányú meghosszabbítása nem bizonyítható. A rendelkezésre álló dokumentumok - az említett ásatási fényképen kívül főként az 1882-es kutatás leírása és összesített alaprajza - alapján az sem vethető el, hogy a második épület nem egyhajós, hanem háromhajós szerkezetű volt, és a korai templom meghosszabbított alapfalai valójában a már ekkor a főhajópillérek számára készült sávalapozások lehettek. A nyugati apszissal jellemezhető épülethez, az északi oldalon, az apszis indításának vonalában kis méretű, négyzet alaprajzú tér - a feltáró szerint torony - csatlakozott. A feltételezett, szabályos, nyugati toronypáros elrendezést nemcsak a déli oldalon előkerült, töredékesebb és hiányosabb falmaradványok nem támasztják alá, de a szóban forgó alapfalak keskeny volta is megkérdőjelezi a hipotézist. Az ellenben világosan látható, hogy a toronynak vélt oldaltér északi fala kelet felé, a templom hossztengelyével párhuzamosan folytatódott; ezeket a töredékeket leginkább háromhajós felépítmény körítő falaként értelmezhetjük. Ezekről a falmaradványokról, amelyeknek megfelelő pozíciójú maradványok a déli oldalon is feltűnnek, az újabb ásatások eredményét összesítő alaprajz készítője megfeledkezett, pedig nemcsak az 1882-es ásatás alaprajzán, hanem az 1970-es években készült fényképen is láthatók (2. kép - 3. kép). [10] A közölt ásatási beszámolók és ábrázolások alapján lehetetlen eldönteni, hogy a keleti oldalon miféle szentélyelrendezés tartozott ehhez a háromhajósnak látszó templomhoz, a háromapszisos, kereszthajószerűen kiugró szentélyfej teljes egészében aligha. Az sem világos, hogy a főhajót kettéosztó, a környezetében lévő falaknál mélyebben fekvő, vékony alapfal és a rajta álló, kör alaprajzú, pontszerű téglaalapozás milyen tervnek felel meg, és miként függ össze az épülettel. [11]

Legnagyobb méretét akkor érte el Szermonostor temploma, amikor a harmadik újjáépítés során az oldalhajókat kiszélesítették, a nyugati homlokzatot egyenes fallal, keleti részét háromapszisos, oldalt kiugró, domináns szentélytömbbel építették fel. Hossza 34,5 m, szélessége a hajónál 19 m, a szentélynél 23,5 méter volt. A nyugati homlokzat elé - nem tudni, mennyivel később - két, erős alapozású tornyot emeltek, amelyeket 16. század közepi forrás is említ, és amelyekről még Katona József is tudott. [12] 1832-ben a tornyok már nem álltak, de az északi oldalhajófal még jó darabon, a nyugati zárófal pedig oromzatostul megvolt (4. kép). Pallavicini Ede festményéről, amely a nyugati oromfalat és az északi oldalfal romját belülről mutatja, az is megállapítható, hogy a főhajó bizonyosan nem volt beboltozva, és valószínűleg az oldalhajó sem. 1882-re a nyugati homlokfal eltűnt, az épület utolsó maradványát, az északi oldalfal omladékát (5. kép) 1950 körül, mielőtt építészeti felmérés készülhetett volna, [13] tüzérségi célpontként vált a földdel egyenlővé. A templom tértagolásáról a legtöbb részletet Rómer Flóris és Göndöcs Benedek ásatási dokumentációja rögzíti. A főhajó nyugati boltszakaszában két, erős oszloppal alátámasztott karzat maradványait találták meg [14] - falívei Pallavicini Ede festményén is láthatók. Hasonló oszloplábazatokat jelöl az alaprajz a következő hosszház-pilléreknél is, ezektől keletre a pillérmaradványok hosszúkás alaprajzi formát öltenek. A szentélyben "márvány" padlózat részleteit tárták fel, a főhajó apszisában azonosították a lépcsővel megemelt oltárteret is. [15]

A templomhoz a déli oldalon széles folyosó kapcsolódott, padlószintje alatt számos sírral, a déli oldalszentélyhez kolostorszárny falai csatlakoznak. Az első helyiségben (káptalanterem?) feltárt középpillér-alapozás talán emeletes felépítményt tételez fel. Az ásatások során felszínre került a kolostor keleti és nyugati kerengőszakasza és a nyugati tornyokhoz illeszkedő, 24 x 9 méteres alapterületű nyugati kolostorszárny is. A közétett rajzokon a kerengő déli szakaszának pozíciója tisztázatlan (7. kép). A quadrumtól délre épületekkel övezett, újabb zárt udvar, feltehetőleg gazdasági rendeltetésű épületegyüttes maradványai váltak ismertté, a körzetben haragöntő-gödör nyomai is voltak. [16]

Szermonostor korai periódusainak datálását sem írott források, sem azonosítható kőfaragványok nem támogatják; a legkorábbi ornamentális töredéke sem korábbi 12. század utolsó harmadának kezdeténél, a templom első említése csak 1233-ból maradt fönn. 1882-ben a déli oldalhajóban megfigyelt opus spicatum ("halgerincz") technikával rakott téglafal [17] minden valószínűség szerint az 1100 körül, vagy valamivel később épített ellenszentélyes, második templomhoz tartozott, amelynek 11. századi alaprajzi mintaképei Magyarországon - a benedekrendi Pannonhalma 1000 körüli évekre keltezhető, első templomán és talán a Szermonostor fölött a püspöki joghatóságot gyakorló Vác 11. századi székesegyházán - is jelen voltak. [18] Azok a kis méretű fülkékhez tartozó kerettöredékek, amelyeknek stílusát legutóbb a pécsi Szent Kereszt oltár művészetével vetették össze, [19] 1160-80 körül zajló építészeti tevékenységet tételeznek fel a Tisza-parti templomon. Aligha járunk messze a valóságtól, ha ezek alapján a harmadik templomot a 12. század utolsó harmadára keltezzük. Egy fülkezáradékból való töredék (V.31) 50-60 cm átmérőjű íven helyezkedik el. [20] Azonos rendszerű, fülkés faltagolás részeként képzelhető el az 1882-ben lelt, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában lévő, palmettadíszes oszlopfőtöredék is (7. kép). [21] Szintén dekoratív, fülkés faltagolásra lehet következtetni az 1832-es festmény által a templom a déli oldalhajójának végfalán megörökített, karéjos záradékú fülke formájából, bár e forma és a palmettás ívdarabok összekapcsolására bizonyítékunk és okunk nincs (4. kép). A késő-román mészkőfaragványokat antikizáló vörösmárvány-tagozatok, igényes kidolgozású, kisebb, belső építmény fragmentumai egészítik ki. [22] E művek készítése, különösen a palmettás íveké a 12. század közepe tájától már elképzelhető volna, [23] de az sem kizárt, hogy Kalán pécsi püspök (1186-1219) személye kapcsolja őket össze a 13. század elején épült, oszlopszobrokkal díszített kerengő korszakával. [24] A kerengőnek ezek az igényes ikonográfiai programot sejtető töredékei részben káptalanteremben, a középpilléréből, részben magában a kerengőben az 1242 után újjáépült falakból, másodlagos felhasználásból kerültek elő. Legújabban ehhez a szerkezethez tartozó árkádív-darabokat azonosított Marosi Ernő a monostor közelében feltárt plébániatemplomhoz másodlagosan felhasznált faragványok között, és hozzájuk társíthatjuk a leletanyagban lévő néhány bimbós oszlopfőtöredékeket is. [25] A szobrok típusa és végső soron szobrászi stílusa is a 12. század utolsó harmadának korai gótikus művészetéből (Senlis, Sens, Châlons-sur-Marne) ered, [26] szorosabb összefüggést, stiláris párhuzamosságot azonban a forma olyan közép-európai módosulásával mutatnak, mint a St. Paul im Lavanttal-i bencés monostorban fennmaradt, ismeretlen rendeltetésű oszlopszobor, amelynek alkotója a francia mintaképtől nagyjából ugyanolyan mértékben távolodott el, mint a Tisza vidékén működő kortársa (8. kép - 9. kép - 10. kép). [27] Karintia és a dél-magyarországi régió kapcsolatára a bátmonostori timpanon tekintetében már korábban felfigyelt a művészettörténeti kutatás. [28] A római kori márvány síremlék anyagából kialakított timpanonrelief háromalakos kompozíciója a kutatás elfogadott álláspontja szerint a St. Paul im Lavanttal-i apátsági templom nyugati kapujának timpanondomborművének egyszerűsített és átértelmezett adaptációja - a patrónus helyét a magyar emléken a donátorpár női tagja foglalja el -, és stílusa is a röviddel 1210 után készült karintiai kapudomborműével függ össze. [29] E kapcsolat párhuzamos jelenségeként vagy közvetlen előzményeként képzelhetjük el azt a másik kontaktust, amely a határozottabb francia inspirációkról árulkodó szermonostori kerengőszobrok és a St. Paul im Lavanttal-i apostol-figura mestere között fennáll (11. kép - 12. kép).

Tóth Melinda - Takács Imre

---

[1] Györffy I. 904-905. Szer első említése a beregi egyezményben (1233) 1000 zuan mennyiségű királyi kősójuttatásról tájékoztat. Ennek alapján a szeri monostor pl. Ercsihez, Pornóhoz, Szőreghez hasonlóan a kisebb nemzetségi monostorok közé sorolható ( Györffy 1959, 195-196.), dél-magyarországi viszonylatban azonban a gazdagabbak egyike lehetett ( Koszta 2000, 52).

[2] SRH I. 83-84.

[3] Karácsonyi 1897; Györffy I. idézett helyen; Marosi 2000b, 120.

[4] Pusztulása kétségkívül a Mohács utáni török terjeszkedéssel kapcsolatos.

[5] Megsemmisülése folyamatát ábrázolások sora dokumentálja. Közülük a legfontosabbak: Trogmayer 2000, 1-4. kép. Az elsőn Pallavicini Ede 1832-es olajfestménye keletről mutatja az egykori templombelsőt a nyugati fallal és az északi fal csatlakozó részével; a többi képen a nyugati fal pusztulása után csak az északi falszakasz látszik délről (2-3. kép; 1882. és a 19-20. század fordulója), ill. észak felől (4. kép).

[6] 1882-ben az egyhetes próbaásatást Göndöcs Benedek pusztaszeri apát kezdeményezte, Rómer Flóris irányította. Göndöcs 1883; uo. az ásatási napló: 44-61. 1970-1975-ben Trogmayer Ottó a templom teljes területét feltárta, és megkezdte a kolostor ásatását, melyet 1980-tól napjainkig Vályi Katalin folytat. Trogmayer 1973, 2-3; Trogmayer 1977, 95-99; Trogmayer - Zombori 1980, 10-47; Trogmayer 1992, 88-94; Trogmayer 2000, 81-105. Ásatási jelentések in: Régészeti Füzetek ser. I, 24-1971 - 29-1976 (Trogmayer O.), és 34-1981-től (Vályi K.). A monostor területén végzett templomásatás tudományos közzététele még várat magára; a kolostorbeli kutatások publikálására az ásatások befejeztével várható. A templom régészeti kutatásához lásd még: Horváth F. 2000, 123-142 (1975-ös tanulmány újraközlése); Marosi 2000b.

[7] Az ásató az építkezések kisebb fázisai mögött három nagy templomépítési korszakot vázol föl ( Trogmayer 1977; Trogmayer O.: Ópusztaszer, Nemzeti Történeti Emlékpark. /Tájak Korok Múzeumok Kiskönyvtára 346./). Ebben a periodizálásban követjük őt.

[8] Az első templom és újjáépítése: Trogmayer 2000, 88, 90. A leégés és újjáépítés közt Trogmayer ideiglenes fatemplommal számol, a korai templomban feltárt cölöplyukak azonban inkább építési állványt idéznek fel. A templombeli sír és a gyűrű: uo. 99. Szent László érem: Trogmayer - Zombori 1980, 38. A hajkarikákat Trogmayer a 11. század első felére datálja (Trogmayer 2000, 100, 101.) Ez a közkedvelt ékszer a magyar temetőkben a 10-12. században és azon kissé túl is elterjedt sírmelléklet volt (kronológiájához újabban: Szőke - Vándor 1987, 53-57); szeri példáinak értékelése az építéstörténet szempontjából nélkülözhetetlen, és csak a leletcsoport közzététele után lehetséges.

[9] A templom nyugati végződésének ellenszentélyes kialakítása a régészt igencsak merész képzettársítással, a 9. század elején készült St. Gallen-i kolostorterv templomalaprajzára emlékeztette, és meghökkentő szófordulattal Szermonostor "St. Gallen-i periódusát" emlegette. Az ellenszentélyes templom egyhajós alaprajzon való rekonstrukciója, ráadásul az előző, jóval kisebb templom szentélyének megtartásával, nehezen képzelhető el.

[10] V.ö. Göndöcs 1883, 54; Trogmayer 2000, 89, 5. kép.

[11] Trogmayer Ottó ez esetben is a St. Gallen-i tervre hivatkozva keresztelőmedence alapozásának tartja az egyébként a templom hossztengelyétől délre elhelyezkedő, zavarba ejtően szabályos formájú alapozást. Trogmayer 2000, 90.

[12] Trogmayer 2000, 83.

[13] A jelek szerint a romok kutatásának és konzerválásának gondolata már a két világháború között felmerült. Egy 1933-ból való levélváltás Back Bernát, a kiváló szegedi műgyűjtő, műpártoló és politikus valamint Möller István között arról tanúskodik, hogy a szegedi Demeter-torony restaurálását támogató patrícius érdeklődése kiterjedt a városa közelében álló pusztaszeri romra is. Möller adatokat és bibliográfiát tartalmazó levelére adott válaszából kiderül, hogy Back Bernát a szegedi múzeumban gondosan utánajárt a megadott szakirodalomnak. A levélváltás Back Bernát hagyatékában maradt fenn.

[14] A főhajó terében két, 88 cm átmérőjű oszlop kőlábazatát említi az ásatási beszámoló. Göndöcs 1883, 55.

[15] Göndöcs 1883, 54-55.

[16] Vályi 1996, 5-9; Vályi 1997, 381-414.

[17] A lelet helyének megjelölése zavaros. A kerítésfalat és a nyugati homlokfalat összekeverő meghatározást ld. Göndöcs 1883, 55.

[18] Vác ellenszentélyes nyugati elrendezésének felvetése: Europas Mitte II. 620. (v.ö. Pannonhalma).

[19] Marosi 2000b, 119.

[20] Lelőhelye: "a bazilika egyik északnyugati pillérének alapzata." Trogmayer 2000, 102.

[21] Göndöcs 1885, 47-48; Trogmayer 2000, 15-16. kép. V.ö. Tóth S.: A 11-12. századi Magyarország benedek-rendi templomainak maradványai c. tanulmányát e kötet lapjain.

[22] Trogmayer 2000, 7-8, 10, 25-27. kép.

[23] V.ö. Tóth S.: 11-12. század c. tanulmányát e kötet lapjain.

[24] Erre vonatkozólag Marosi Ernő tett javaslatot: "Így azokat a dekoratív fülkéket, amelyek valószínűleg a monostortemplomot díszíthették, lényegében ugyanabban az építési periódusban helyezhetjük el, amelynek későbbi fázisához a kerengő is tartozhatott. Így nem a kerengőt és nem is csak a fülketöredékeket tekinthetjük jellemzőknek, hanem azt, hogy az általuk képviselt két stílus Szeren is egymáshoz közeli időben, egy generáción belül jelentkezett. Szer monostora így azon magyarországi központok közé sorolható, amelyekben ez, a részleteiben kevéssé ismert, és sokat vitatott, nagy váltás (a romanika és a gótika között, a hazaivá vált kultúra és az idegenből importált gótika között, hagyományos és innovatív mentalitások között) végbement." Marosi 2000b, 120.

[25] Marosi 2000b, 111. 18-20. kép. Az egyetlen, legalább tömegében fennmaradt szeri oszlopfőt Marosi Ernő a kalocsai székesegyház faragványaival hozta összefüggésbe; Uo. 113, 15-16. kép. V.ö. Horváth F. 2000, 129-132. A bimbókat ld. Trogmayer 2000, 92.

[26] Marosi 1984, 134-135.

[27] Az 1922-ben talált álló alakot ábrázoló, eredetileg talán lettnert díszítő szobrot legutóbb ugyanarra a stílusforrásra hivatkozva, mint a magyar kutatás teszi a szermonostori töredékek kapcsán, 1200 körül működő, észak-francia tanultságú szobrász munkájaként publikálta Friedrich Dahm In: Geschichte der bildende Kunst in Österreich I. 370-371.

[28] Wehli T.: A 13. századi magyarországi ívmező domborművek kérdéseihez. in: Árpád-kori kőfaragványok, 60-63. A timpanonkövet 1868. június 16-án Rómer Flóris Bátmonostoron találta meg; Úti jegyzőkönyvek XXIV. 160. Budapest, OMvH, Irattár. Jelenleg a Zombor (Sombor) múzeumában őrzik.

[29] A két emlék kapcsolatáról legutóbb az osztrák középkori művészettörténet kézikönyvében Friedrich Dahm is említést tesz: Geschichte der bildende Kunst in Österreich I. 372.