TANULMÁNYOK
Lovag Zsuzsa
A magyarországi bencés kolostori műhelyekről
Szent Benedek Regulájának 48. fejezete szerint: "A
tétlenség a lélek ellensége. Ezért a testvérek a megállapított
időben foglalkozzanak testi munkával, más órákban pedig
szent olvasmányokkal." Ezt az ora et labora kifejezés sűríti szerzetesi
életprogrammá, amelyhez a bencés rend hosszú évszázadok
óta tartja magát. A Regula más helyén kifejezetten a kézművességről
is szól: "Ha vannak a monostorban kézművesek, ezek
- ha az apát megengedi - teljes alázatossággal gyakorolják
mesterségüket."
Tökéletesen a Regula szellemében született a középkori
kézművesség egyetlen átfogó, rendszerezett gyakorlati kézikönyvének,
Theophilus Presbyter Schedula diversarum artium
című munkájának előszava, ahol a szerző ezt írja: "Theophilus,
az alázatos pap, Isten szolgáinak szolgája, méltatlan a
szerzetesi névre és hivatásra, kívánja mindazoknak, akik
kezük hasznos munkájával és az új dolgok gyönyörködtető
szemlélésével kívánják a szellem restségét és a lélek kalandozásait
elkerülni és eltiporni, hogy elnyerjék a mennyei jutalmat."
[1]
A középkori írott források és a fennmaradt tárgyak egyaránt
igazolják, hogy a kolostorokban évszázadokon át készültek
a könyvek és a különféle egyéb mesterségek tárgyai. Csak
éppen a műhelyek lokalizálása, kézzelfogható bizonyítása
nehéz, néhány ritka kivételt képez a hildesheimi, lüttichi,
braunschweigi műhelyek - elsősorban helyben megőrzött alkotásaik
által történt - meghatározása. A művészettörténeti kutatásnak
sikerült bizonyítania, hogy a Huy-i monostor nekrológiumában
említett Reinerus aurifex volt a csodálatos lüttichi keresztelőmedence
alkotója, hogy a Stavelot-i hatalmas zománcmű - a francia
forradalom idején elpusztult - Remaklus-síremlék annak az
aurifex G.-nek az alkotása, akivel a megrendelő
Wibald apát levelezett. Mindkét mesterhez sikerült egy sor
további művet kapcsolni, de azt, hogy pontosan hol készültek
az ismert alkotások, nem tudjuk. Még a 12. század végén
is a megrendelőkhöz utaztak, és helyben dolgoztak a mesterek,
így rajzolják meg Nikolaus von Verdun vándorlását művei,
köztük a csodálatos klosterneuburgi ambo. [2]
A kutatás számára tehát a leginkább járható út az lehet,
hogy stíluskritikai, esetleg technikai szempontból egymáshoz
tartozó művek alapján kísérelje meg a közös műhelyek meghatározását
és - szerencsés esetben - lokalizálását. Ezzel a módszerrel
jutott érdekes eredményre Himmelheber a sváb körmeneti keresztek
vizsgálatánál. A román kori keresztek jelentős része falusi
templomokban maradt meg, s egy szorosan összetartozó csoportjukról
kiderült, hogy őrzési helyük a hirsaui reformkolostor középkori
birtokaival egyeznek meg. Az 1065-ben újraalapított hirsaui
kolostor a 12. század elején közvetlenül pápai fennhatóság
alá került, amikor 22 filiáját és 68 hirsaui szellemben
reformált monostort tartanak számon. A stíluskritikai alapon
csoportosított körmeneti keresztek ebben a körben terjedtek
el, s minden bizonnyal az anyakolostorból származnak, valószínűleg
ott is készültek. [3]
A magyarországi körülményekre sokkal kevesebb adattal rendelkezünk,
egyelőre az első lépéseknél tartunk. A hazai körmeneti keresztek
között sikerült határozottan összetartozó csoportokat elkülöníteni,
amelyek biztosan helyi műhelyek termékei. A legnépesebb
csoport kilenc keresztet ill. külön talált korpuszt tartalmaz,
amelyeket a kalocsai feszülethez kapcsolhatunk. Ezekből
hét látható a kiállításon, a hiányzó darabok egyike a müncheni
Bayerisches Nationalmuseumban van, a másik - állítólag Debrecen
környékén talált kereszt - egy budapesti magángyűjteményben.
A korpuszok szinte azonosak, a meglévő kereszteknek pedig
a típusa azonos, mindegyik valamiképpen bizánci alapformákra
vezethető vissza. A szárak végén megjelenő korongok vagy
gömbök (ilyenek vannak a két hiányzó darabon is), de a kereszt
alakú szárvégződés is a bizánci birodalomban ill. provinciális
területein terjedt el. Korábban megkíséreltem a Nemzeti
Múzeum keresztes szárvégződésű feszületének meglehetősen
ritka indadísze - hasonlót csak a melki apátságban őrzött
Szent Kálmán hermán találtam - alapján székesfehérvári műhelyhez
kötni. A herma vastag nyaka, maszkszerű arca, lapos koronája
is visszatér a csoport korpuszain. A stíluskritikai alapon
felvetett hipotézis gyenge pontja azonban az, hogy a fejereklyetartó
székesfehérvári származása sem bizonyos.
[4] Az azonban bizonyos, hogy az egyelőre kilenc darabbal
képviselt csoport meglehetősen elterjedt és ismert volt,
meghatározó elemeik felbukkannak ugyanis a tatárjárás után,
Limoges-i mintára készült hazai keresztjeinken is. A kiállításon
bemutatott ludaspusztai, szolnoki és tassi keresztek (III.26-28)
formája és vésett díszítéseik, korpuszaik megformálása félreérthetetlenül
őrzi a korábbi formakincset.
Az igen változatos 12. századi hazai emlékanyagban más,
kevesebb darabból álló csoportot is elkülöníthetünk. A Szerecsenyben
(III.16) és Sárbogárdon (III.15) talált feszületeket
és a Nemzeti Múzeum korpusz nélküli keresztjét (III.13)
formájukon túl összeköti a mindegyiken megtalálható keskeny
szalagperem és az a technikai megoldás, ahogyan a nodushoz
erősítették őket.
A balatonfüredi feszület (III.12) lekerekedő, kihajló
ágacskákkal kísért - bizáncias - szárvégződéseit egy kereszt
töredéken, vésett inda- és ékköves díszítését pedig a Nemzeti
Múzeum ívelődő szárú, korpusz nélküli keresztjén.
További csoportot képez a szegedi Móra Ferenc Múzeum rügyező
ágat formázó, hegyikristályokkal díszített körmeneti keresztje
és koronás korpusza két másik, az egykori Andrássy-gyűjteményben
őrzött
[5] valamint a Duna mellől a belgrádi Nemzeti Múzeumba
került feszülettel.
Végül a Csajágon talált kereszt korpuszának (III.24)
és a hátoldalára vésett - a hazai anyagban egyébként igen
ritka - evangélista szimbólumokkal kísért Agnus Dei ábrázolásnak párhuzama a miskolci
múzeum töredékes darabja.
A bizánci ereklyetartó mellkeresztek mintájára készült
hazai mellkeresztek között is vannak összetartozó darabok,
a két-két kelet-magyarországi lelőhelyű (Földvárpuszta,
Nyírkarász és Püspökladány, (III.4-5) kis kereszt
esetében a műhelyazonosság bizonyos, de még a közös öntőforma
használata sem kizárt.
Amíg azonban a körmeneti keresztek készítése komolyabb
műhelyt és felszerelést, nagyobb jártasságot igényelt, a
mellkereszteknél nem feltétlenül szükséges kolostori műhelyre
következtetni. A régészeti feltárások eddig három olyan
bronzöntő kemencét is felszínre hoztak, amelyek alkalmasak
voltak hasonló kis tárgyak öntésére. Egyiket Esztergomban,
a pénzverő ötvösök lakóhelyének tartott Kovácsiban, másikat
a visegrádi ispánsági központ közelében, a harmadikat pedig
a feldebrői templom szomszédságában. A szekszárdi öntőforma
lelőkörülményei sem mutatnak jelentősebb műhelyre.
Számos középkori kolostorunkban folytak régészeti feltárások,
de műhelyre utaló maradványok alig kerültek elő. A pásztói
bencés apátság 12. századi részében két műhelyépületet is
találtak, egyikben a tűzhely, az öntőtégelyek és a salakdarabok
bronzöntésre, a másik épület leletei üveggyártásra utaltak. [6]
Az oklevelek viszont arról tanúskodnak, hogy a monostoroknak
adományozott szolgálónépek között különféle mesteremberek,
köztük szép számmal ötvösök is voltak. Szolgáltatásuk nyilván
a szerzetesek irányításával végzett munka volt.
Számos kérdés vár még válaszra, többek közt meg kell vizsgálni,
hogy a tárgyi emlékek között lassan körvonalazódó csoportok
lelőhelyei hogyan kapcsolódnak az egyes monostorok birtokviszonyaihoz
és filiáik rendszeréhez?
Nem tudjuk, a kolostori műhelyekben készült tárgyak milyen
körben és miféle módon jutottak el használóikhoz. A hirsaui
példa közvetlen ajándékozásra utal, de a lelőhelyek vizsgálata
más eredményre is vezethet.
Újra a Regulát kell idéznem: "Ha pedig a kézművesek
munkájából valamit el kell adni, akkor azok, akiknek kezén
az megfordul, óvakodjanak minden csalástól. ...Az árak megszabását
illetően pedig föl ne bukkanjon a kapzsiság bűne, sőt mindig
valamivel olcsóbban adják, mint a világiak adhatják, hogy
mindenben dicsőíttessék az Isten."
[1]
Theophilus Presbyter.
[2] Kötzsche 1973, 191-236.
[3]
Himmelheber 1961, 197-219.
[4]
Lovag 1978, 198.
[5] Czobor - Szalay 1897, 66-67. 86. kép.
[6]
Valter I.: Ásatási jelentés. Régészeti Füzetek Ser. I. 35-1982,
125 és 39-1986, 72-73.
