TANULMÁNYOK

Jékely Zsombor

Jáki és garamszentbenedeki falképek

I.

Bencés templomaink csekély számú román kori falkép-maradványai között [1] mindenképpen első hely illeti meg a jáki déli toronyalj festményeit: ezek mind keletkezésük idejét és körülményeit, mind témájukat tekintve egyedülálló együttest képeznek. 1901-es felfedezésüktől kezdve a freskók számtalanszor szerepeltek a művészettörténeti szakirodalomban, és sokáig vitatott értelmezésük mára nyugvópontra jutott. [2] Az alábbiakban ezért nem vállalkozhatunk egyébre, mint az elfogadott nézetek rövid összefoglalására.

A négyszögletes terű toronyalj déli és nyugati falán, valamint a keresztboltozat négy boltsüvegében láthatóak ma freskók (1. kép). Az 1901-ben a templom nagy restaurálása során feltárt freskókat Huszka József 1904-ben lemásolta. [3] 1938-ban Mario Pellicioli és segédje, Luigi Pigazzini restaurálta a freskókat, eltávolítva a számos részletet még fedő késő-reneszánsz ornamentális festés maradványait. [4] A falképek állapota ma kopott és hiányos, de az akvarellekkel összevetve megállapítható, hogy a helyzet a feltáráskor sem volt sokkal jobb. Stiláris helyzetüket a legrészletesebben Tóth Melinda értékelte, aki példákkal igazolta, hogy Jákra a bizánci elemek nem közvetlenül Itáliából érkeztek, hanem Bajorország és Ausztria falfestészetének szűrőjén át. [5] Az analógiák alapján a falképek az 1230-as évekre datálhatóak, és a jáki építkezés második fázisával hozhatóak kapcsolatba, amely feltevések szerint az alapító Jáki Nagy Márton halála miatt szakadt félbe.

Az újabb értelmezések szerint a falképek ikonográfiája éppen Jáki Nagy Márton halálával hozható összefüggésbe. Entz Géza feltevése szerint a nyugati falon az ő temetését ábrázolhatták, ebből csak a templom ábrázolása előtt felsorakozott siratók (2. kép) és a halott lelkét mennybe emelő angyalok láthatóak. [6] A téma hasonló értelmezését Wehli Tünde szobrászati párhuzamokkal is alátámasztotta, [7] és azt újabban Tóth Melinda is elfogadta. [8] A téma világi és egyéniesített jellege szokatlan, de tulajdonképpen nem meglepő éppen itt, a gyakran kegyúri temetkezések céljaira használt nyugati előcsarnok terében. [9] Az egyetlen kételyt ébresztő elem a mennybe emelt lélek glóriás volta. Jáki Mártont az utókor Nagy-ként tisztelte, de nem szentként. Ebben az összefüggésben esetleg újragondolásra méltó annak az 1332-es oklevélnek a szövege, amely a monostor alapítójaként a szent életű királyokat említi meg. Még ha ennek a hagyománynak történeti alapja nincsen, elképzelhető, hogy az oklevélhez hasonlóan a falkép is egy királyi alapítóval kívánja emelni az apátság fényét. [10] Jáki Nagy Márton és családja, a valóságos alapítók azonban minden bizonnyal jelen vannak a falképeken - a boltozaton és a déli falon őket láthatjuk. A déli falon öt álló világi (nimbus nélküli) férfialakot láthatunk, minden bizonnyal a Jáki nemzetség kiemelkedő tagjai ők (3-4. kép). A boltozat négy cikkelyében egy-egy központi elhelyezésű félalakos angyal látható (a keleti mező szárny nélküli figurája talán Szent György), ezekhez két oldalról térdeplő donátorok - mindig egy férfi és egy nő - járul, hasonló kompozíciókban mint pl. a korabeli szentkirályi timpanonon (Magyar Nemzeti Galéria). [11] Feltehetően ugyanebbe a világi összefüggésbe tartozhattak a nyugati falon, a kapu mellett lévő falképek is, ezekből csak a kapu jobb oldalán maradt fenn egy részlet, két álló alak töredékével (5. kép).

A jáki toronyalj festményeinek értelmezésében további eredményeket csak egy olyan minden részletre kiterjedő, természettudományos vizsgálatokkal és restaurálással egybekötött kutatás hozhat, mint amilyennek a közelmúltban a nyugati kapu szobrait alávetették. Ezek során talán választ kaphatnánk arra a kérdésre, hogy a falképek valóban egy temetkezéssel függnek-e össze, és esetleg megtudhatnánk, hogy a kifestés a templom nyugati részének mely más részeire terjedt ki, volt e például a programnak folytatása az északi toronyaljban, vagy az emeleti karzatkápolnában.

A templom további festett díszítéséről keveset tudunk. Az mára világossá vált, hogy a középkorban az egész templomra kiterjedő architektonikus festés hangsúlyozta a tagozatokat, [12] de a nyugati szakaszon kívül csak egyetlen figurális falképet ismerünk, a főapszis keleti falára festett, oltárképként funkcionáló Szent György képet, amely Tóth Melinda meggyőző érvelése szerint a templom 1256-os felszentelésére készülhetett el (6. kép). [13]

II.

A garamszentbenedeki apátsági templom múlt század végi felújításakor három falkép került napvilágra. Ezek közül az északi mellékhajó oldalfalán talált, a Vörös tengeren való átkelés jeleneteként meghatározott kép fenntartására nem került sor, erről rajzot sem ismerünk. A hajó egyik pillérének oltárfülkéjében egész alakos Vir Dolorum került elő, ennek rajza Knauz monográfiájában megjelent, de ezt sem mentették meg. [14] A templom egykori falfestményeiből így mára csak az északi oldalfalon látható kétjelenetes Szent György legenda maradt fenn. A falképet Storno Ferenc megújította, és feltehetően éppen átfestett állapota miatt ritkán szerepel az újabb művészettörténeti szakirodalomban. [15] A kompozíció egészét és részleteit tekintve azonban nincs okunk kételkedni abban, hogy Storno híven követte az eredeti freskót, bár ennek értékeléséhez részletes helyszíni vizsgálatokra volna szükség. A falon lévő konzolhoz igazított és ezért lépcsős képmezőben a Szent György legenda két jelenetét láthatjuk, a történet előadása jobbról balra halad (7. kép).

Maga a sárkányölés a kisebb, alacsonyabb, jobb oldali részt foglalja el. Itt Szent György lándzsáját éppen a baloldalt lévő sárkány torkába döfi, megmentvén így a szülei által nehéz szívvel feláldozott, és sorsa beteljesülését egy szikla tetején váró királylányt. A sárkányölés motívuma gyakran előfordul templomainkban, 1400 körüli példái közé tartoznak többek között Mártonhely (Aquila János, 1392) és Almakerék (1405 előtt) szentélyeiben látható falképek, amelyek csak ezt a jelenetet ábrázolják. [16]

Garamszentbenedeken a narratíva irányának megfelelően a sárkányölő Szent György is bal felé lovagol, az almakeréki képpel összevetve hamar világossá lesznek az ebből eredő bonyodalmak: a mester megtartotta azt a szokást, hogy a lovag lándzsáját a jobb kezében tartja, másik kezével viszont a gyeplőt markolja (bár ez lehet Storno elrajzolása is), a pajzsa csak lebeg. A lándzsát tartó jobb kéz miatt a figura teste befelé fordul, de a szent arca mégis a képből kifelé tekint. (Megjegyzendő, hogy a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra szintén egyike azon ritka alkotásoknak, ahol a lovag balra halad.) [17] A garamszentbenedeki freskó tartalmazza az 1400 körüli Szent György képek minden motívumát - a nagytestű, szárnyas sárkányt, a dombon álló királylányt és az emeletes vár tornyából kitekintő királyi párt - ám az elemek elrendezése más itt, és a történet kiegészül a baloldali jelenettel. A falképnek ez része a legyőzött sárkányt kötélen vezető királylányt és az őt követő Györgyöt ábrázolja, amint a vár felé haladnak, elijesztve négy békés városlakót a bal alsó sarokban. A Legenda Aureából eredő, ám a hazai művészetben ritka jelenetet megtalálhatjuk még Segesváron a Hegyi templom északi falán, a 15. század közepéről. [18] A királylányt már a 13. század vége óta szokás ábrázolni, Szent Margittal való azonosításából eredhet az a motívum, hogy ő vezeti kötélen a legyőzött sárkányt. [19]

Az ikonográfia alapján a freskó jól beilleszthető a templom építésének kronológiájába, 1400 körül ugyanis az új templom hajója már készen állhatott. Az internacionális gótika mellett az itáliai festészet elemeit hasznosító stílusa is megfelel ennek a dátumnak. A kép készítésének közvetlen okait nem tudjuk, és azt sem tudjuk milyen nagyobb festészeti összefüggésbe illeszkedett bele. Szent György erős hazai tisztelete és esetleg egy nemesi donátor közreműködése azonban magyarázatot adhat a lovagi téma itteni szerepeltetésére.

---

[1] Jákon és Garamszentbenedeken kívül a következő bencés templomokból ismerünk falképmaradványokat: Csoltmonostor (Tóth M. 1995, 138-139); Feldebrő, altemplom (Tóth M. 1995, 141-142, 150, 28. jegyzetben bibliográfiával); Pécsvárad, szentélyboltozat (Tóth M. 1995, 141, nagyrészt feltáratlan); Pannonhalma, templom, altemplom (Radocsay 1954, 195; Tóth M. 1974a, 52, elpusztult), kerengő (Mons Sacer I. 316-318, II.29, részben feltáratlan); Deáki (Tóth M. 1974a, 112, 87. jegyzet; Mons Sacer I. 305); Celldömölk (Radocsay 1954, 124; Tóth M. 1974a, 112, 87. jegyzet, elpusztult); (Nagy-, vagy Nemes-) Pécsely (Radocsay 1954, 189; Sallay 1999, 124-125, elpusztult); Tereske (Prokopp M. 1983, 186-187).

[2] Az alábbiakban nem említett művekre útmutató Radocsay 1954, 149-150; Tóth M. 1974a, 137, 372. jegyzet bibliográfiája, valamint Jáki apostolszobrok, 561-574, az épületegyüttes teljes bibliográfiájával.

[3] A másolatok az OMvH Tervtárában vannak, leltári számuk 189-196 (FM 275-282).

[4] Mezey A. - Szentesi 1999a, 26.

[5] Tóth M. 1974a, 56-67.

[6] Entz 1975.

[7] Wehli 1984, 366-372.

[8] Tóth M. 1995, 144-145.

[9] Marosi 1999a, 22-23.

[10] Rácz 1996, 538-544. Más megfontolásból gondolt itt Szent István temetésének ábrázolására Kádár 1955, 202.

[11] Wehli 1984, 363-366.

[12] Mezey A. - Szentesi 1999a, 14.

[13] Balogh 1929, 135-140; Tóth M. 1974a, 78-81.

[14] Knauz 1890, 56.

[15] Radocsay 1954, 139. Az ott felsorolt művek óta: Jankovič 1980, 105, 64. kép; Prokopp M. 1983, 151-152.

[16] Mártonhely: Radocsay 1954, 175-176 (korábbi bibliográfiával); Höfler - Balažic 1992, 39-43, 122-126 (újabb bibliográfiával). Almakerék: Radocsay 1954, 109-110; Magyarországi művészet 1300-1470, 606, 850-851 (bibliográfiával).

[17] Marosi 1995b, 115-119, a szobor szintén balra haladó kompozíciós előképeivel együtt.

[18] Radocsay 1954, 204-205.

[19] Dorsch 1983 , 59-60.