Paradisum Plantavit
   
Köszöntés
 
Vissza
Történeti katalógus
 
 
Tanulmányok
 
Impresszum

Bizere

1183 - 1522 körül

Művészettörténeti leírás

Névalakjai: 1183 monasterium de Bisra, 1231-1236 ecclesia Bistriensis, - de Bistria, 1321 ecclesia Beate Virginis de Byscere, 1323-1332 abbas de Byzere, 1423 monasterium Sancte Marie de Bizere ordinis Sancti Benedicti.

A csanádi egyházmegyében, Arad vármegyében Szépfalu (Sződi, Schöndorf, ma Frumušeni Romániában) határában, a községtől északkeletre, a Maros holtága által határolt szigeten még látható a Boldogságos Szűz tiszteletére téglából épült monostor csekély maradványa.

Alapítási körülményei és kegyurasága ismeretlenek. 1342 előtt Szigfrid garamszentbenedeki apát szerezte vissza a bencés rendnek. 1423-ban pápai oklevél szerint Szent Benedek rendjéhez tartozott. Az apátság már 1183 előtt jelentős kiváltságot kapott sószállításra a Maros folyón. Évente háromszor hozhatott hajón sót az erdélyi sóbányákból minden akadályoztatás és vámfizetés nélkül. 1183-ban III. Béla erre hivatkozva adta meg ezt a kiváltságot a nyitrai püspöknek. 1211-ben Pannonhalma, 1231-ben Tamás ispán kapott ilyen kiváltságot és a király oklevele akkor is a bisztrai (bizerei) monostorra hivatkozott. 1233-ban a beregi egyezmény szerint II. András 4000 darab kősót engedélyezett az apátságnak. 1233 és 1236 között a pápai oklevelek olyan eseményeket örökítettek meg a monostorról, amilyeneket ma alig tudunk elképzelni. IX. Gergely 1235. július 19-én kelt oklevele szerint az apát személyesen mondta el, hogy vitája támadt a csanádi püspökkel, aki magának kegyúri jogot követelve különféle kártérítést kívánt az apátságtól. Pecorarai Jakab pápai követ, aki 1232 július és 1234 március között tartózkodott Magyarországon, részben a püspök, részben pedig az apát és a konvent javára döntött. A püspök azonban semmibe véve a határozatot tovább követelődzött, majd fegyveresekkel rátört a monostorra. A kapukat betörték, az apátot és 32 szerzetest vassal megbilincselve fogságba vetettek. A püspök Kornél szerzetest, akit az említett pápai követ vétkei miatt kizárt a monostorból, apátnak nevezte ki. A pápa Szent István Király (Szentjobb) bencés apátjának és Szent István vértanú ágostonos (premontrei) apátjának megparancsolta, hogy apostoli tekintélyével kényszerítsék a püspököt arra, hogy az apátot és a szerzeteseket engedje szabadon visszatérni monostorukba. Ha a dolgok valóban úgy történtek, az erőszakot elkövetőket közösítsék ki, amíg tetteiket jóvá nem teszik. A püspök jelenjen meg pápai kihallgatásra. A kiküldött apátok úgy találták, hogy a püspök még sokkal több rosszat követett el az apát és a konvent ellen, mint amit a pápa tudott. A püspöknél semmit sem tudtak elérni, a hivatalától való felfüggesztést sem vette tudomásul. A küldöttek ezért a pápa elé utalták a feleket. Az apát meg is jelent, de a püspök hosszú várakozás után sem, hanem csak egy megbízottal képviseltette magát. A pápa az ostiai püspököt jelölte ki meghallgatásukra, majd ismét a pápa elé került az ügy. Elrendelte, hogy a megbízott pannonhalmi és szekszárdi apát, akihez levelét intézte, a vétkes püspököt szorítsák arra, hogy az apát kiadásai, úgy római útjának költségei is megtérüljenek. Kötelezzék őt, Kornél szerzetest és velük tartó két-három barátot, hogy legkésőbb a következő Gyertyaszentelő ünnepig személyesen jelenjenek meg előtte. Ha szükséges akár egyházi fenyítékkel is kényszerítsék erre őket. Ha ki kell hirdetni a püspök kiközösítését, azt tegyék meg minden vasárnap és ünnepnap a püspök egyházmegyéjében és a szomszédos egyházmegyékben harangszó és égő gyertyák kíséretében. [1] A pápa következő levele 11 hónap múlva, 1236. június 19-én kelt ugyanebben az ügyben. Ezt a pécsváradi, tihanyi és ercsi apátokhoz intézte. Megrendült lélekkel értesült arról a szörnyű gonosztettről, amit, mint mondják, a csanádi püspök emberei követtek el. Alig hogy helyreállt a béke az apát és a püspök között, az apátot kegyetlenül meggyilkolták. A pannonhalmi és a szekszárdi apát ugyanis a pápától kapott felhatalmazással megegyezésre késztette a püspököt. Esküt tett, hogy az apátot visszahelyezi a monostorba és birtokaiba, kiadásait és az okozott károkat megtéríti. Az apát azonban alig töltött egy hónapot a monostorában, férfiak rohantak rá, és szörnyű kegyetlenséggel darabokra vágták, két emberét megölték, egy szerzetesnek, aki védelmükre sietett, jobb kezéről az ujjait levágták, többeket halálosan megsebesítettek, majd visszatértek a püspökhöz. A két apát így számolt be az eseményekről a pápának. A pápa pedig megparancsolta levele címzettjeinek, hogy mindenkit nyilvánítsanak kiközösítettnek, aki a gonosztettekhez bármiképpen hozzájárult. Minden vasárnap és ünnepnap hirdessék azt ki harangszó és égő gyertyák mellett, és mindenki kerülje őket, amíg a pápa előtt meg nem jelennek. Tartózkodási helyüket vessék interdiktum alá. A püspököt, aki a károkat sem térítette meg, Kornélt és vele tartó szerzetestársait, akik nem jelentek meg a Szentszék előtt, és kiközösítés alá estek, még gondosabban kerülje mindenki, amíg a pápa előtt meg nem jelennek, és meg nem kapják büntetésüket. Péter szerzetesnek, aki a pápa levelét viszi, és két-három további szerzetesnek költségeit fedezzék a püspök javaiból. Mivel úgy mondják, hogy a püspök keze van a történtekben, vizsgálják ki, kik voltak a felbujtók, a segédkezők és a tettesek. Minderről írásban tegyenek jelentést a pápának. [2] A harmadik levél 1236. szeptember 3-án kelt. A pápa a vértesi ( vérteskeresztúri), a zsámbéki apáthoz, meg az esztergomi Szent Tamás káptalan prépostjához címezte. Tudomására jutott, hogy miközben a bizerei monostornak nem volt apátja, a csanádi prépost és a káptalan a monostor plébániáin a népet megadóztatták, a szentségek kiszolgáltatását megtagadták, a monostort fegyveresen megtámadták, kapuit betörték, a sekrestyéből öt drága edényt és három kiváltságlevelet elvittek, a szerzeteseket bántalmazták. Hatalmaskodásuk és a püspök tettei miatt a monostor már csaknem megsemmisült. A pápa nevében parancsolják meg a prépostnak és a káptalannak, hogy határidőn belül megbízottjuk jelenjen meg a Szentszéknél. [3] 1229-től a Lád-nemzetségből származó Bulcsú volt Csanád püspöke. 1237-ben a pápa egy további leveléből értesülünk, hogy beteg, öreg és alig lát. A pápa megengedi, hogy bizonyos feltételek mellett feloldják az egyházi fenyítékek alól. Mivel képtelen már főpásztori feladatát ellátni, a csanádi káptalan válasszon új püspököt, vagy adjanak mellé koadjutort. Kornél szerzetest és az őt pártoló Zakariás és Mátyás szerzeteseket kihallgatásra és büntetésük lerovására a Szentszék elé szólította. 1241 elején még mindig gazdátlan volt a csanádi egyházmegye. [4] Néhány hónap múlva a tatárok minden képzeletet felülmúlva elpusztították Csanádot és messze környékét. 1242-től új püspök állt az egyházmegye élén, akit hol Blasiusnak, máskor Basiliusnak írtak az oklevelek. Ezután 1332-ig az apátságról semmit sem tudunk. 1337-ben XII. Benedek pápa leveléből kitűnik, hogy Bulcs, Bizere, Garáb és Mogyoród apátságokat egy István nevű bitorló tartja kezében, aki önkényesen felvette a bencés szerzetesi ruhát, de nincs pappá szentelve. A pápa megbízta az egri püspököt, hogy ezeket az apátságokat szerezze vissza a rend részére, és népesítse be más apátságokból alkalmas szerzetesekkel. [5] A feladatot a garamszentbenedeki apátnak, Szigfridnek sikerült megoldania. 1342-ben a visegrádi káptalan elrendelte, hogy Szigfrid költségeit, 400 forintot a visszaállított apátságoknak évi részletekben meg kell téríteniük. [6] 1423-ban a pápa meghagyta a csanádi püspöknek, hogy a László apát halálával megüresedett apátságot, amelyben csupán egy szerzetes lakik, adja újra Imre fia Balázsnak, aki korábban már volt ott apát. [7] Utoljára 1522-ben említik a monostor apátját. Arad megyében Szombathelyen és Vezetén vagyis Szentmihályon volt birtokos.

Apátok: Jakab 1321, István 1337, Miklós 1385-1388, Bereck 1400-1402, László 1423 előtt, Balázs 1423-tól, Pál 1448 előtt, Antal 1471, Mihály aradi kanonok 1507.

Maradványait többen tévesen Glogovácon, az egykori óaradi prépostság színhelyén vélték megtalálni (V.ö. Heitelné Móré Zs .: Monostorok a Maros mentén).

Czinár I. 284; Rupp III. 66-68; Csánki I. 767, 783; PRT XII/B 439-444; Juhász 1926, 31-35; Juhász 1927, 40-48; Györffy I. 173-174.


[1] Theiner I. 132-133.

[2] Theiner I. 144-146.

[3] Theiner I. 149-150.

[4] Theiner I. 158-159, 177-178.

[5] PRT II. 386-387.

[6] PRT II. 395-396.

[7] Lukcsics I. n. 540.


Kapcsolódó objektumok:

Kőfaragvány
Liturgikus emlék
Egyéb tárgyi emlék