TANULMÁNYOK
Bánhegyi B. Miksa OSB
Magyar bencés könyvtárak a középkorban
Dolgozatunk összegző jellegű, benne össze kívánjuk foglalni
mindazt, ami Pannonhalma alapításától az elvesztett Mohácsi
csatáig eltelt 530 esztendő alatt a monostorokban mint a
művelődés kiemelkedő műhelyeiben lejátszódott, s ami könyvekben
testesült meg.[1] Ennek a kulturális folyamatnak része a könyvkultúrán
kívül az írás- és olvasáskultúra is. A bencés monostorokban
Szent Benedek óta nagyon fontos szerepet játszott az olvasás,
a könyvhasználatnak pedig a középkor folyamán elengedhetetlen
feltétele volt az írás, pontosabban a könyvírás, mely fogalomba
most beleértjük a másolást is.
Ha az olvasást vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy Szent Benedek
Regulája jelentős időt szán naponta az olvasásnak, ezen
belül a liturgikus cselekményeken történő felolvasásnak,
a közösségi felolvasásnak az ebédlőben és a napirend meghatározott
pontjain, de ugyanígy az egyéni olvasásnak is.[2]
A bencés monostorok közössége hivatásszerűen olvasott, de
minden egyes tagjának is kellett tudnia olvasni, s amennyiben
nem tudott jól olvasni, gyakorolnia kellett az olvasást.
Ebben a kötelességben szinte csírájában megtaláljuk már
a monostori iskolát is, mely hamarosan integráns része lesz
a bencés közösségek házainak, a 9. századtól kezdve már
mint belső (a monostorba belépni szándékozók számára szolgáló)
és külső (nem szerzetesnek készülő fiúgyermekeknek oktatást
nyújtó) iskola.
Az olvasás, írás és a könyv, valamint az iskola olyan nagy
jelentőségű volt már a korai bencés századokban, hogy például
a Sankt Gallen-i apátság "konventjének kulturális virágzása
és hanyatlása minden esetben oktatási intézményének minőségétől
függött."[3] Ha nem is emelkedett minden monostor a Sankt
Gallen-i apátság kulturális színvonalára, összehasonlíthatjuk
a monostorokat egymással, tanulságokat és következtetéseket
vonhatunk le egyes apátságok gazdagabban dokumentált művelődéstörténetéből,
mert mindegyik mögött mint hordozó ott áll a bencés szerzetesség
eszméje, és ugyanazon elveket képviselő szerzetesek, mint
ennek a kultúrának a művelői.[4]
Párhuzamokat kell keresnünk a Kárpát-medencében és egész
Európában, mert nagyon gyérek a források, amelyekből a bencés
szerzetesházak könyvtárait rekonstruálhatnánk. Viszont azt
is tételként mondhatjuk ki, hogy annyira feltétele a könyv
és az olvasás a bencés közösségnek, hogy ezek hiányában
nem beszélhetünk bencés monostorról, sem a kezdetekben,
amikor esetleg még nincs könyve a közösségnek - gyakorlatilag
ilyen eset nem fordulhatott elő -, vagy amikor a hanyatlás
olyan fokára ér egy közösség, hogy megválik könyveitől.[5]
Ha már bencés monostorban éltek korábban azok a szerzetesek,
akik egy új apátság első tagjai - mint Pannonhalmán -, akkor
nyilván magukkal hozták a legszükségesebb könyveket, hiszen
azok nélkül sem szentmisét nem mondhattak, sem a zsolozsmát
nem végezhették el. Ezeken a magukkal hozott könyveken kívül
az első könyveit az alapítótól kapta a monostor, esetleg
nagyon értékes kivitelű kódexeket, a későbbiekben szintén
számíthattak ajándékokra, de a legtöbb könyvet maga a monostor
másolta scriptoriumában. A könyvforgalom - kölcsönzés
formájában - meglepően élénk volt a középkor századaiban.
Ezeket is legtöbbször európai párhuzamok és néhány hazai
adat alapján tudjuk rekonstruálni, amihez szükséges, hogy
minden szórványadatot is figyelembe vegyünk. Bár ekkor a
monostorok még nem tömörültek uniókba, kongregációkba, az
alapítás ténye, illetve az egyik vagy másik reform-kolostorhoz
való tartozás biztosítja a közel azonos életmódot, a kultúrához
fűződő viszony hasonló jellegét. Megállapításainkat a következő
dokumentált adatokkal támasztjuk alá: a bakonybéli összeírólevél,
a pannonhalmi összeírólevél, Maurus munkája, a pécsváradi
könyvjegyzék, a Hahóti-kódex, a Cerbanus-levél, a Pray-kódex,
az Admonti Biblia, Adalbert úr végrendelete, a Liber
Ruber, a kolozsmonostori könyvleltár, az 1508. évi vizitációs
leltárak, a Pannonhalmi Evangelistarium és a nyomtatott
breviáriumok.
A bakonybéli összeíró levél hitelessége kétséges, az 1086-ra
datált oklevél három evangéliumos könyvet említ (két ezüst,
egy arany), a többire csak összegezve utal: 84 kötet. Még
ha nem is volna hiteles az összeíró levél, akkor is legalább
a 12. századra vonatkozóan a pannonhalmi apátság könyvtárával
nagyjából azonos könyvállományt jelent.[6] A pannonhalmi összeíró levél (1090
körül) 80 kötetet határoz meg cím és darabszám szerint.
A könyvjegyzéket értékelő tudósoknak nagyon eltérő véleményük
van a 11. század végi pannonhalmi könyvtárról. Elmaradott,
meroving kori műveltséget mutató könyvállománynak nevezi
az egyik, a kor színvonalán állónak minősíti a másik.[7]
Az állomány nagyságát illetően érdemes párhuzamként megjegyezni,
hogy a 11. század első felében a már 250 éves kremsmünsteri
apátságnak a könyvjegyzéke 60 kötetet sorol fel, a göttweigi
apátság 1114 körül 40 liturgikus kódexszel rendelkezik,
a könyvjegyzék semmilyen más könyvet nem említ.[8]
A könyvjegyzékek összevetése egyrészt azt mutatja, hogy
a különböző könyvjegyzékek nem mindig tartalmazzák a teljes
könyvállományt, esetleg csak az egy helyen őrzött könyveket
sorolják fel, másrészt, hogy az ismert magyar apátságok,
Bakonybél és Pannonhalma esetében a könyvállomány nagysága
körülbelül megfelel a tőlünk nyugatra fekvő, esetleg korábban
alapított monostorok könyvtárának. Természetesen lényegesen
nagyobb az állománya például Sankt Gallen apátsági könyvtárának,
amelynek a 8. századból való könyvjegyzéke már szakszerű
tagolásban több száz kötetet sorol fel.[9]
Maurus pécsi püspök munkájában, Szórád és Benedek legendájában
olyan stilisztikai készséget árul el, amely csak olvasottságával
magyarázható. Mivel fiatal éveit Pannonhalmán töltötte,
onnét került a pécsváradi apáti székbe, csak e két bencés
apátság könyvtárából szerezhette ez irányú ismereteit.[10]
Egyéb legendáink is részben bencés monostorokban íródtak,
így természetes, hogy az író szerzetesekre hatással voltak
a könyvtárban található művek, s a legendákon, majd pedig
a krónikákon keresztül eljutottak a társadalom olvasó rétegéhez,
s így az egész nemzet művelődését befolyásolták. A pécsváradi,
1015-re keltezett oklevelet valószínűleg a 13. században
hamisították. A felsorolt 34 kötet többsége liturgikus kódex,
hiányoznak belőle a 13. századra jellemző művek, így lehetséges,
hogy a 11. századi állapotot rögzíti a hamis oklevél is.
Ebben az esetben is kérdéses marad, hogy a teljes könyvállomány
szerepel-e az oklevélben.[11] A felsorolt három apátság lényegében hasonló méretű és tartalmú
könyvállományából következtethetünk arra, hogy az első századokban
alapított királyi apátságok hasonló könyvállománnyal rendelkeztek.
Ismeretlen apátságból származik az ún. Hahóti-kódex, amely
a zágrábi püspökség alapítása óta annak könyvtárában található.
A sacramentarium 1083 előtt íródott, s belső érvek
alapján biztosan olyan bencés monostorban volt használatban,
amely monostornak Szent Margit volt a védőszentje.[12]
A kódex sorsából bizonyos következtetéseket vonhatunk le.
Egyrészt azt, hogy egyes monostorok olyan könyvállománnyal
rendelkeztek a 11. század végén, hogy egy újonnan alapított
püspökség javára lemondtak egy sacramentariumukról.
Másrészt azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy még az említett
belső érvek alapján sem azonosítható a kódexet használó
bencés közösség. Így lehetséges az, hogy egyéb, bencés apátságokból
származó kódexeket is őrizhetnek nagy egyházi és állami
könyvtárak.
A Cerbanus-levél szerzője két görög munkát fordít le latinra
a pásztói monostorban, majd ezeket egy kísérő levéllel elküldi
Dávid pannonhalmi apátnak. A munka és a levél más bencés
és ciszterci monostorokban maradt fönn, azt bizonyítva,
hogy ezt a kódexet más, tőlünk nyugatabbra fekvő monostorok
is lemásolták a maguk számára, de mutatja a munka sorsa
az egyes magyarországi, esetleg görög és latin kolostorok
kapcsolatát, és szemlélteti a közép-európai könyvforgalmat
is. Mindebből az is kitűnik, hogy a 12. század első felében
Pannonhalma "bővivel volt a szentatyák munkáinak".[13]
A Pray-kódex ismét beszédes példája annak, hogy milyen
nehéz meghatározni a származását egy biztosan bencés használatban
lévő könyvnek. A benne található Halotti beszéd és könyörgés,
valamint a Pozsonyi krónika miatt felbecsülhetetlen értékű
sacramentarium keletkezési helyéül Jánosit és Boldvát
tételezik fel, de a kódex megjárta a pannonhalmától függő
Deáki kis bencés közösségét is. Talán megengedhető az általánosítás,
hogy a lelkipásztorságot is végző bencés szerzetesek már
a 12. században magyarul (is) beszéltek és írtak.[14]
A pannonhalmi Főapátsági Levéltár őrzi azt a 12. század
közepén keletkezett okiratot, amelynek értelmében egy bizonyos
Adalbert úr Szent Márton monostorára hagyja minden saját
könyvét. A végrendelet hitelességéhez nem fér kétség, hiszen
13. századi másolatok igazolják azt, mégis egyes szerzők
különösnek találják az okmányt, mondván, hogy egy világi
úr abban az időben még nem rendelkezhetett könyvekkel. Meggyőződésünk,
hogy könyvekről van szó, s ez a páratlan dokumentum példa
arra, hogy a monostorok könyvtárai ezen a módon is gyarapíthatták
állományukat.[15]
Az Admonti (Csatári) Biblia létezése és kalandos története
arra példa, hogy kevésbé jelentős nemzetiségi monostorok
is rendelkezhettek kiemelkedő értékű, művészi kiállítású
kódexekkel. A valószínűleg salzburgi eredetű kódex a 12.
század közepétől egy évszázadon át volt a kis zalai apátság
birtokában. A kódexet az alapító nemzetség egy tagja, Wyd
(Vid) mester elzálogosítja 70 márkáért "Farkas vasvári zsidónál",
majd amikor a Bibliának nyoma veszik, két földbirtokkal
kárpótolja az apátságot. A történet még egy fogalmazási
mintákat tartalmazó tankönyvbe is bekerült. Hamarosan az
admonti bencés apátság könyvtárában találkozunk a Bibliával,
s az admontiak keletkezésében is maguknak tulajdonítják,
ezért nevezik a ma az Österreichische Nationalbibliothekben
helyet kapó kódex két kötetét Admonti Bibliának. A hiteleshelyi
okiratokkal dokumentált történet a patrónusok és kommendátorok
korában nem egyedi eset.[16]
A 13. század a tatárjárás pusztításai ellenére virágzó
bencés század marad. Ezt bizonyítják az ebben a században
épült vagy átépített apátsági templomok sora. Hogy nagyon
kevés írásbeli emléke maradt a művelődésnek, az iskolának,
könyvtárnak és scriptoriumnak, az a későbbi századok
hanyatlásának illetve az apátságok teljes pusztulásának
a következménye. Az írásbeliség tekintetében ki kell emelnünk
a Pannonhalmi Apátság oklevélgyűjteményét, a Liber ruber
néven ismert kötetet. Bár tartalmánál fogva nem számítható
a könyvtár kincsei közé, létrejötte, kiállításának
minősége bizonyítja, hogy ebben az időben a bencés monostorok
még azon az úton haladnak, amelyen alapítójuk és az első
századok szerzetesei elindultak.[17]
A 14. és 15. század kommenda-rendszere meggyengítette vagy
szinte teljes egészében halálra ítélte a monostorok belső
életét, művelődését, iskoláját és könyvtárát. Az egész korszakra
igazában csak a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveiből
kapunk részletes tájékoztatást.[18] A könyvekre vonatkozóan például arról értesülünk,
hogy történt rablás, jogtalan eltulajdonítás, s hogy ebben
a korszakban is gyarapodott a könyvtár végrendelet folytán
is, viszont másolásra már nem bencést kellett alkalmazni
ebben az apátágban. Az 1427-ből való könyvjegyzék, melyet
Miklós apát készíttetett "örök emlékezetül, a maga és utódai
hasznára" 44 művet sorol fel tételesen, s ez arra mutat,
hogy a 11. századból ismert könyvállományok nagyságát (Bakonybél,
Pannonhalma) három század múltán sem éri el még, illetve
már annyira lecsökkent az állomány. Mégis van, aki úgy látja,
hogy mint egyházi intézmény a kolozsmonostori konvent még
így is betöltötte a művelődés területén rá váró feladatot,
és így gazdagította környezetét. A könyvtár a kolostori
könyvtárak összetételét tükrözi, liturgikus könyvek, prédikációs
művek és közösségi olvasásra alkalmas írások szerepelnek
benne.
A többi monostor vonatkozásban nagy szükség lenne a fragmentumok
feldolgozására, például Garamszentbenedek esetében. Ebből
az apátságból, de például Tihanyból és Pannonhalmáról is
vannak birtokunkban olyan töredékek, amelyek a tárgyalt
két évszázad kódexmásoló tevékenységet igazolják.[19] S ez a tény az ekkor folyó építkezésekkel,
a gazdag és magas színvonalú képzőművészeti alkotások létrejöttével
együtt - a garamszentbenedekiek ránk maradtak, más monostorok
esetében csak korabeli források említik őket - magas kulturális
minőségre mutat.
A Tolnai Máté főapátsága idején Pannonhalma vezetésével
megindult rendi reform során 1508-ban a zalavári és a bátai
apát 17 bencés monostorban végzett vizitációt. Úgy tűnik,
hogy Pannonhalmán kívül ez a két apátság nem szorult vizitációra.
Így viszont alig tudunk ezeknek az apátságoknak a belső
életéről, könyvtáráról valamit. A jegyzőkönyvben az apátságok
értékes vagyontárgyai mellett említést tesznek a könyvekről
is.[20] Ismerve az utolsó két évszázad bencés történelmét, nem csodálkozhatunk
azon, hogy a monostorok általában nagyon kevés könyvvel
rendelkeztek, de a korábbi századokban a kevés adat alapján
is nagyobb könyvállományt kell feltételeznünk az egyes apátságokban.
A meglátogatott és ellenőrzött monostorok közül felsorolja
a Registrum a könyveket a hahóti apátságban (három
misszálé), Csatáron (két misszálé), Almádiban (három nyomtatott
misszálé és egy három kötetes Biblia), Koppánymonostorban
(három misszálé, egy két kötetes breviárium és huszonöt
különböző könyv), a tatai monostorban (két misszálé és egy
breviárium), Lekéren (két misszálé, egy antifonárius és
egy graduálé, egy prédikációs könyv és egy magyar krónika),
Kolozsmonostoron (három misszálé és "sok egyéb régi könyv"),
a szkalkai monostorban (két-két zsoltároskönyv, graduálé,
antiphonárius, misszálé - ezek közül egy misekönyv esztergomi
volt, a többi liturgikus könyv a ciszterci rend használatára
készült -, egy Regula és mellette a helyi szentek (András
és Benedek) vitája. A bakonybéli apátság könyvtárában, bár
az előző apát, Balázs sok jószágát elfecsérelte a monostornak,
a felsorolt tizenhét könyv között még megvolt az az evangelisztárium,
amelyet a hagyomány Gizella királyné adományának tudott,
s amely tartalmazta a monostor alapító oklevelének a másolatát,
s a felsoroltakon kívül "sok egyéb régi könyv". Somogyvár
és Kapornak esetében a meglévő inventáriumot ellenőrizték
az apátok, Babócsán és Murakeresztúron azt a rendelkezést
hozták, hogy a leltárt hozzák magukkal az apátok az egyetemes
káptalanra.
A 16. század elején, már a fentebb említett vizitációt
követő években készült Tolnai Máté főapát számára a Pannonhalmi
Evangelistarium,[21] a gazdagon díszített reneszánsz
ízlésű kódex. A hozzátartozó másik két rész egy Benedictionale,
illetve az 1510-es évek fogadalmi szertartása és a fogadalom
szövege. Az értékes, művészi kivitelű kézirat egyértelműen
bizonyítja, hogy a könyvnyomtatás korában sem minősítették
mindenütt "régi könyvnek" a kéziratos munkákat. Ugyanezekben
az években, 1506-ban és 1519-ben Breviáriumot nyomtattak
Velencében Pannonhalma és az "egész magyar királyság" bencés
közösségei számára. Ezek és a Diurnale Monasticum
(Velence, 1515) a sikeresen induló reformmozgalom jelei;
a magyar bencés kultúra megjelenik a nyomtatott könyvek
világában is.[22]
A magyarországi nagy számú bencés monostor könyvtárairól
nagyon kevés adattal rendelkezünk, azonban ezek - legalább
az első századokban - európai szintet képviselő monostori
könyvállományt mutatnak; ezek a gazdag könyvtárak a 14-15.
század hanyatlásában a szerzetesélet kihalásával párhuzamosan
szinte teljesen elenyésztek, azonban a török fenyegetettség
árnyékában, legalábbis egyes monostorokban, ismét virágzásnak
indultak.
[1] PRT; Mályusz 1971;
Horváth J. 1954; Csóka 1967.
[2] Szent Benedek Regulája. Ford.
Söveges D. Pannonhalma 1995.
[3] Ochsenbein 1990,
133-144.
[4] Bánhegyi 1999, 54-57.
[5] Csánki 1881, 297.
[6] Váczy 1930, 314-331;
Árpád-kori oklevelek, 26-30.
[7] Mályusz 1933; Csapodi
1984.
[8] Glassner - Haidinger
1996, 14-15.
[9] Lehmann P. 1918,
66-82.
[10] Legenda SS. Zoerardi
et Benedicti. In: SRH II. 357-361; Árpád-kori
legendák, 13-15; Horváth J. 1954.
[11] Csapodi - Csapodiné
1994.
[12] Kniewald 1938,
97-112; Veszprémy 1989, 121-135.
[13] Zalán 1926, 48, 52-53; Boronkai 1966, 124-142; Boronkai 1977, 193-213; Kapitánffy 1996.
[14] Radó - Mezey 1973,
40-76.
[15] PRT I. 602-603.
[16] Wehli 1977; Érszegi - Szelestei Nagy 1989, 297-326.
[17] Sarbak 1996, 401-421.
[18] Jakó 1990, I. 111-120; Tagányi 1889, 88-91.
[19] V.ö. Mons sacer III.
210-212.
[20] Csánki 1881, 289-299.
[21] Wehli 1996a, 584-587.
[22] Mons Sacer I.
587-591.
