TANULMÁNYOK
Marosi Ernő
Bencés építkezések a 13. században
Nem régen az itt következő művészettörténeti adalékok címe
még "bencés építészet" lett volna. Ma indokoltnak látszik
vonakodásunk ettől a címadástól, mert: 1./ a magyarországi
bencés rend építkezéseinek 11. századi kezdeteitől fogva
feltehető templomaik, monostorépületeik nagy típusbeli változatossága,
eltérő építészeti rendszereknek és méreteikben, igényeikben
is különböző épületformáknak alkalmazása; 2./ nem igazolható,
hogy az "Árpád-kornak" nevezett három évszázadban sajátos
rendi építőműhely vagy -iskola létezett volna; valamint
3./ megdőlt az a hipotézis is, mintha a nemzetségi kegyuraság
intézménye valamelyik - s éppen "bencésnek" mondható - épülettípust
részesítette volna előnyben. [1]
A 13. századról szólva e vonakodásnak további alapos okai
is vannak: ebben a században a bencés rend kétségtelenül
nem az egyedüli már; nála a társadalom kétségkívül nagyobb
támogatásának örvendenek az újabban feltűnt monasztikus
reformrendek, a cisztercieké s a premontreieké, majd még
inkább a század új vallásos igényeit kielégítő koldulórendek;
utóbb pedig hamar nyilvánvalóvá lesz a bencés rend magyarországi
válsága. A tatárjárás pusztítását már nem sokkal az események
után gyors intézkedést igénylő szánalmas bomlás okaként
említik - együtt a szerzetesek hanyagságával. Nyilvánvaló:
ez a helyzetkép csak megerősítette annak a korábbi (III.
Incét illetve III. Honoriust reformok kezdeményezésére indító)
diagnózisnak a helyességét, amely - már jóval a katasztrófát
megelőzően - a centralizált reformrendekhez képest észlelte
a bencés monostorok veszélyes hátrányát. [2]
A 13. századi magyarországi bencés építkezéseket mai szemmel
s a művészettörténeti kutatás mai állásának megfelelően
tekintve, a szétaprózottság és az elsősorban regionális
kapcsolatok diagnózisát megerősíti sokféleségük. [3] Ami bennük (s ugyanakkor más rendek:
mindenekelőtt a premontreiek építkezéseivel, vagy a világi
papság számára ugyanebben a korban emelt épületekkel) közös,
inkább a renden kívüli tényezők, társadalmi szokások, konvenciók
eredménye. Ma ilyenekként jelennek meg előttünk az egykor
a "bencés templomtípus" művészettörténeti konstrukciójának
alapul szolgáló vonások: a kereszthajó nélküli, három apszisos
elrendezés, az emeletes, [4]
két tornyos nyugati építmény. Hagyományos jellemző a templomok
dimenziója is, ami a legjelentősebb emlékeket is európai
összehasonlításban meglehetősen egységes, kicsiny méretkategóriába
sorolja. [5]
Bennük nem éppen a magyar társadalomnak a monostorok építése
iránti bőkezűsége jelenik meg, sokkal inkább a helyi hagyománynak
a túlzástól visszatartó ereje. [6]
Sem az épületek méreteiben, sem a konventek kiterjedtebb
szellemi tevékenységre alkalmas létszámában, sem életfeltételeiknek
biztosításában nem lehet szó túlzásokról - kivételt e tekintetben
inkább csak a királyi apátságok alkothattak. Ezek a szűkös
feltételek tették olyan katasztrófává a tatárjárást, amelyet
még 1344-ben, VI. Kelemen pápa oklevele is a rend hanyatlásának
fő okaként említett fel. Ekkor mintegy negyven bencés monostornak
részben klerikusok, részben más rendbeli szerzetesek, sőt,
világiak által való elfoglalásáról van szó. [7] Tény: a 13. század második felétől újabb bencés
monostoralapításról nem tudunk, s a pusztulások helyrehozásáról
szóló építéstörténeti-régészeti adatok is igen ritkák.
Ugyancsak a királyi apátságok esetében, exemptiójuk
révén voltak meg a reális esélyek arra, hogy a centralizáció
révén túlhaladják a megyéspüspöki joghatóság alá rendeltségben
megnyilvánuló regionális kötöttséget. A magán patronátus
alá tartozó monostorok építése azonban alapvetően regionális
érdekű maradt. A táji összefüggések iránti érdeklődés az
utóbbi évtizedben bontakozik ki a magyar művészettörténet-írásban. [8]
Kétségtelen, hogy e szemléletmód tárgyi előfeltételei, a
tájegységeket s a nagytájakat kirajzoló, a korábbiaknál
nagyobb számban és egyenletesebben eloszló emlékek is csak
a 13. századtól kezdve állnak rendelkezésünkre. A helyi
előfeltételek ismeretének hiányában igen nehéz eldönteni,
vajon csak a korábbi tagolódás kimutathatatlanságáról van-e
szó, vagy egy ekkor kezdődő differenciálódási folyamat első,
művészettörténeti indiciumaival rendelkezünk-e.
A 13. század bencés építészete nemcsak a regionális jellegzetességekre,
hanem az ezeknek alapjául szolgáló eltérő külső tájékozódási
irányokra is szolgál példákkal. Ilyen a lébényi apátsági
templom esete (1. kép). Az építéstörténetet itt látszólag
kiváló írott forrásadatok (1208-ból való alapítólevél, 1221
előttre datálható misealapítvány) alapozzák meg, amelyek
azonban ellentmondásban állnak a faragott ornamentika külföldön
felismerhető rokonainak datálásával [9]
(különösen: Zwettl, ciszterci kolostor kerengője: 1204-1227
között; Třebič, bencés kolostortemplom, északi portál: 1240
körül? [10]). Lébény épülete a magyarországi
késői romanika legegységesebb, leginkább szervesen egyöntetű
műveinek egyike. Ugyanakkor a hazai középkori építészettörténet
fontos láncszeme is. [11] A két, egymással nehezen összeegyeztethető
szempont ( missing link a VI. Lipót-kori alsó-ausztriai
építészet és a 13. század közepe tájának morvaországi kőfaragása
között - illetve Magyarországon belül: ennek tükre a Sopronhorpácshoz
való viszonyának változó megítélése [12])
rendszerint datálási kompromisszumokban fejeződik ki: a
datálás (s az attribúció) a művészettörténet-írás legfontosabb
kifejező eszköze. Az igen erősen elnyújtott építésmenet
feltételezése egyrészt azt fejezi ki, hogy egy műnek nagy
történelmi jelentőséget tulajdonítunk, másrészt azt, hogy
nehezen tudunk dönteni. A 13. század építészetében inkább
a kicsiny feladatok közé tartozó Lébény építkezéseit két
évtizednyi időközre szabni [13] inkább felel meg a művészettörténész
óvatosságának, mint a realitásnak (2-6. kép).
Hasonló a jáki apátsági templom sorsa is a művészettörténet-írásban.
Építéstörténetének sarokpontjai: az ismert, 1256-os felszentelési
dátum, az a tény, hogy az 1325-ben építtetőnek nevezett
Nagy Márton comes 1221-1230 között mutatható ki,
továbbá építéstörténetének, belföldi és külső kapcsolatainak
bonyolult viszonylatai. Itt a feltételezett és kimutatott
tervváltozások sora is arra való, hogy megalapozza a több
mint harminc éves építésmenet feltevését, benne "Bamberg
előtti", "bambergi" fázisokkal és "dunántúli provincializmussal". [14] Az építésmenet új megfigyeléseken alapuló
rekonstrukciója relativizálta a "terv" (s vele a tervváltozások)
jelentőségét a templom építésmenetében. [15]
Ugyanakkor az a megállapítás, amely a bambergi kapcsolatokat
Jákon nem a bambergi építkezés fázisait folyamatosan kísérő
jelenségként, hanem egy, lényegében a bambergi épület valamennyi
stílusárnyalatához tartozó előképeket magába foglaló formaátvitelként
tűnteti fel, szükségképpen a jáki munkák időtartamát is
megrövidíti. [16] Mindez nem csupán a jáki kőfaragó-művészet
feltételezett hatásainak kronológiai kérdéseiben irányadó,
hanem érinti a stílusával (pl. Lébényben) felismert jelenségek
valószínűsíthető kronológiai helyzetét is (7. kép).
Az újabb magyar művészettörténeti irodalom egyik általános
felismerése Lébény és Pannonhalma stiláris rokonsága. [17] A pannonhalmi keleti részek stílusfázisával
kapcsolatban felmerült a "késő román koiné" - és
különösen a korai bambergi formavilág történeti kapcsolatokkal
is alátámasztható hipotézise. [18]
E feltételezett kapcsolatok súlypontja 1217. Következésképp:
az a Bamberg, amelyre Lébény és Pannonhalma kapcsán hivatkozunk,
nem ugyanaz a Bamberg, amely Ják kapcsán jöhet szóba! A
Lébény szempontjából megvonható régió (amelyben egyelőre
nehéz meghatározni az adó és a befogadó fél szerepkörét):
a VI. Lipót-kori Alsó-Ausztria, majd (már nyilvánvalóbban
a befogadó szerepében) Morvaország. Ják elsődleges befogadónak
látszik, s jól megrajzolható mind alsó ausztriai hatókörzete
(mindenekelőtt Burg Starhemberg, Tulln, Kleinmariazell),
mind dekoratív faragványainak nyugat-dunántúli terjedési
köre. [19]
Feltűnő, hogy a mai - és későbbi középkori - államhatárokat
nem respektáló művészetföldrajzi viszonylatok rekonstruálhatók.
A modern értelemben felfogott, vonalszerű államhatárok ugyan
éppen ezen a területen alakultak ki, de csak a 13. század
végén, éppen az osztrák hercegek és a magyar királyok területi
konfliktusai során, amelyekben részt vettek Nyugat-Magyarország
birtokos arisztokratái is. [20]
A magánkegyuraság viszonyai között alapított és épített
bencés monostorok regionális helyzetének művészettörténeti
jellemzői az érem egyik oldalát alkotják. A másikat nem
pusztán az autochton nemzeti iskola művészettörténeti konstrukciói,
hanem olyan kapcsolatok is, amelyek az országon belüli,
általános mintakép-szerepet játszó központokkal és régiókkal
szövődtek. Gerevich Tibor mindenekelőtt az esztergomi műhely
kisugárzásaira alapozta a magyar romanika utóvirágzásának
azt a konstrukcióját, amelyben "A jáki templom a román építőstílus
egyénien hangszerelt magyar változatának hatalmas szárnyalással
zengő záróakkordja." [21] Azt a megállapítását, amely a 13. század építészetének
alapvetően románkori jellegéről szól ("Ha már Esztergomban
a XII. század végén, Zsámbékon, Ócsán, Jákon stb. a XIII.
század első felében gotizáló bimbók feslenek ki, s a súlyos
falakba beékelődik egy-egy csúcsív, ez nem változtat jellegzetes
román megjelenésükön..."), az építészeti organizmus tekintetében
éppúgy helytállónak tekinthetjük, amint számolnunk kell
az országos központokból kiinduló modernizációs törekvések
követésével is.
Az alábbiakban ezeknek a bencés rendi építkezéseken játszott
szerepével foglalkozunk. Célunk: áttekintés a művészettörténeti
kutatás jelenlegi helyzetéről. A feladat nem könnyű, hiszen
az utóbbi évtizedekben az emlékanyagra vonatkozó ismereteink
lényegében stagnálnak; az értelmezések gyarapodásával nem
tart lépést új emlékek és források feltárása. Ilyen szituációkból
rendszerint felfedezések és leletek szokták kilendíteni
a kutatást.
A művészettörténet-írás feladatát a stílustörténettel azonosító
felfogás a regionális különbségekkel éppoly keveset tud
kezdeni, mint stílusváltozatok és irányzatok pluralisztikus
képével, hiszen célja az országos vagy nemzeti stílustörténet
illetve az autochton fejlődéskép megalkotása. Nem véletlen,
hogy a táji stílusváltozatok felismerésének egyik legfontosabb
ösztönzőjévé az egyvágányú stílustörténetet felváltó pluralisztikus
felfogás vált. [22]
Ennek jegyében a magyarországi művészettörténetben a központosítást
megelőző korokban is uralkodó "centrifugális" értelmezésmód [23] helyét fokozatosan a
centrum és periféria viszonyának kutatása váltja fel. Ez
a hangsúlyeltolódás nemcsak a nyolcvanas-kilencvenes évek
módszertani divatjának eredménye; ugyanennek az időszaknak
az eredményei nyomatékosan hívták fel a figyelmet az országos
központ-képződésnek első jelenségeire. III. Béla és utódai,
mindenekelőtt II. András korai központosító törekvései igen
hamar megtalálták reprezentációjukat II. Fülöp Ágost Párizsának
művészeti formáiban. Felismerték már e gótika-recepciónak
párhuzamosságát a német birodalmon belüli tartományúri reprezentáció
hasonló törekvéseivel is. [24] Bizonyos, hogy "az ország
közepén" az esztergomi királyi palota (s mellette a székesegyház,
amelyek együttesében Bogyay Tamás még cezaropapisztikus
berendezkedés vonásait vélte felismerni [25]), a pilisi reformkolostor és
hamarosan az óbudai királyi vár körül szervezett dominium
ezekre emlékeztet. Nehezebb kérdés, vajon (időrendi helyzetén
kívül) mi különbözteti meg a magyar király reprezentációját
a birodalom tartományurainak törekvéseitől, továbbá az is,
hogy a magyar arisztokrácia reprezentációja mennyiben fogható
fel a németországi tartományurakéval párhuzamos jelenségnek. [26]
A korai magyarországi gótika-recepciónak egyik, az itáliai
quattrocento all'antica-stílus Mátyás-kori magyarországi
alkalmazására kísértetiesen emlékeztető vonása az, hogy
- legalábbis ismert emlékeinken - jórészt tagozat-architektúraként [27]
jelenik meg. A 12. század végi korai s a 13. század eleji
érett gótika modern szerkezetei nagyrészt az összefüggő
falazat kontextusában, s nem a vázszerű építésmód új logikájának
megfelelően jelennek meg, vagy a töredékek is eredetileg
ilyen alkalmazásról vallanak. Nem véletlen, hogy e modernség
felmutatásának leggyakoribb alkalmai az autonóm részstruktúra
klasszikus középkori esetét jelentő portálok. Ugyancsak
jellemző, hogy a 13. század első felének alighanem legprogresszívabb
kőfaragó-munkája (nemcsak szobrászatát tekintve) Gertrudis
királyné pilisi síremléke volt. Vitatható, hogy kolostorkerengők
architektúráin kívül képviselték-e építészeti terek is ezt
az újfajta stílust; leginkább az esztergomi székesegyház
nyugati előcsarnokának rekonstrukciós elképzeléseiben, [28] a Szent István protomártír-templom kápolnaterének
részletei alapján gondolhatunk erre, s egy valóságos katedrális-architektúra
elképzelésének lehetősége áll a kalocsai II. székesegyház
vizsgálatainak középpontjában is. [29]
Mint építészeti kompozíciókat: téralkotásukat, tömegeik
alakítását és felépítményük tagolását tekintve, a 13. század
első felének magyarországi épületei a fent mérlegelt, lehetséges
kivételektől eltekintve, a hagyományos stílustörténet terminusait
alkalmazva, a "romanika" képviselőiként jellemezhetők. Ezen
belül különösen egyszerű megoldások jellemzők a bencés templomépületekre:
ez szolgált alapjául a "bencés templomtípus" történeti konstrukciójának.
Régi megfigyelés ugyanakkor, hogy a tér- és tömegalkotás
nagyobb változatossága az újabb, centralizált monasztikus
rendeknél (nyilvánvalóan rendi szokásaik alapján) jelent
meg. [30]
A magyarországi 13. századi építészet típusválasztása a
romanika építészeti típusaihoz való ragaszkodásában erősen
emlékeztet arra a helyzetre, amely a német birodalomban
alakult ki: ott elsősorban az Ottó-kor építészeti formáinak
(két szentélyes templomépületek, a Westwerk formáinak
megőrzése, két toronypár) követése, a helyi előzmények azonos
típusban való megújítása jelentette a gótika-recepció keretét,
s az építészeti gótika-recepció a császári hatalommal való
tartományúri vagy főpapi ellenállás kifejezési formájává
vált. [31] Ennek a magatartásnak rokona az, amely Uros
apátot is jellemezte Pannonhalma III. templomának építtetésekor.
Ezt a magatartást a nyugati szentélyfal 13. századi megtartásának
"rejtélyét" röviden tárgyaló monografikus tanulmány szerzője
igen találóan minősítette historizáló alapállásnak ("az
ősi monostor tiszteletreméltó, szent elődöket látott maradványainak
megbecsülése"). [32]
Pontosan kifejezi Urosnak 1226-os "végrendelete" [33] is, amely tevékenységének lényegét
újjáépítésben ( rehedificatio) illetve visszaszerzésben
( requisitio) határozza meg, éppoly kötelező szerénységi
formulaként (akárcsak az Vros dictus abbas ... tamen
indignus intitulatio), mint mások (így pl. korábban
Suger Saint-Denis-i apát) által is használt védekezésként. [34]
Valójában a III. templom nyugati része, abban az állapotában,
amelyről a lebontása előtt készült felvételi rajzok (8.
kép) [35]
tanúskodnak, maga is új kompozíció: 11. századi padlójának
feltöltésével enyhítették a kriptatér mélységét, [36] s a kelet felé többszörösen
emelkedő főhajótérrel való optikai kapcsolatában hangsúlyos
momentummá vált bejáratának oszlopkötege (V.62). [37]
Fölötte karzat emelkedett, amelyre átfutott a főhajó faltagolása.
Az 1787-ben készült hosszmetszet-rajz különös, barokk-gótikus
ízű szkematizálással [38]
(túl)hangsúlyozta azt az egységet, amely a főhajó terében
az árkádzóna fölött a keleti diadalívtől kezdve a karzat
fölötti nyugati zárófalig a befejezés periódusában megvalósult. [39] Ezt az egységet három, hatsüveges boltozatú
kettős s két nyugati keresztboltozatos szakaszból álló,
konzolok fölött mintegy önálló térként lebegő felépítmény
valósította meg. Csak virtuális az egység, s csak lebeg:
a boltozatok magasságából mintegy leszállni látszik, s a
főhajó terében is csak konzolokon talál támaszra a főhajó
emelete. A szerzetesi kórusban a támaszrendszer egyes elemeinek
(így az összetett pillérek frontális tagozatainak) konzolokról
való indítása gyakran funkcionális kényszer: a stallumok
elhelyezése teszi szükségessé. Pannonhalmán is ezek jelenlétéről
tanúskodik a pillérek főhajó felőli oldala, s a nagyrészt
meglévő magassági tagoláson kívül még a kórusok zárófalainak
helyét is kimutatta a régészeti feltárás (9. kép). [40] E befejező építési periódus építészettörténeti
értékelésében a vele a közelmúltban foglalkozó kutatók között
nézeteltérések vannak. Magam a hatsüveges boltozás konzervatív
jellegét, a fal mélységi tagolásának (trifóriumoknak, faljáratoknak)
hiányát tartottam mérvadónak, a stílusnak a burgundi vagy
ciszterci gótikába nyúló gyökereit tételeztem fel, s esetleg
ausztriai emlékek közvetítő szerepével számoltam. [41] Takács Imre vizsgálatai főképp az építészeti
faragványok stíluseredetére vonatkoztak, s a periodizációjában
negyedikként szereplő gótikus műhely kőfaragóinak eredetét
a pannonhalmi építkezés pontos időbeli párhuzamát alkotó
reimsi székesegyház műhelyére vezette vissza. [42] A kétféle feltevéshez kétfajta
datálási elképzelés is tartozik: az első szerint az 1224-es
felszentelés nem jelenti szükségképpen az építkezés lezárását,
a második szerint ez a munkák záródátuma. Takács Imre pontosan
látja, hogy elméletének próbaköve "a pannonhalmi negyedik
műhely viszonyának tisztázása az 1220-as évek második felében,
vagy 1230 körül Bambergben, a Fürstenportal építésén
felbukkanó reimsi tanultságú szobrászműhelyhez." Szempontunkból
jelentős e fejtegetést alátámasztó egyik megállapítás: "az
azonos forrásból táplálkozó, klasszikus gótikus impulzus
mindkét építkezésen ugyanazzal a késő román ízléssel és
műhelygyakorlattal találta szembe magát." [43] Ez a megfogalmazás mindenesetre
nem tételez fel ellentmondást kettőnk felfogása között:
a faragványrészletek és az építészeti szerkezetek progresszív
stílushelyzete nem zárja ki az építészeti téralkotás konzervatív
jellegét. A faragványok és a kivitelezés periodizációs analízise
arra is rávilágít, hogy a főhajófal felső részének konzolos
elrendezés-terve már a kivitelezés korábbi fázisában is
megvolt, s megépítésére - megváltozott boltozatterv keretében
- részben a már elkészült vagy el is helyezett faragványok
felhasználásával került sor. [44]
A pannonhalmi III. templomépület modernségének egyik legizgatóbb
- és a korszak művészettörténeti összképe szempontjából
kétségkívül legfontosabb - kérdése az, vajon igazolható-e
az itt elsősorban a kőfaragók reimsi kapcsolataival jellemezhető
modernség azonosítása az ugyanebben az évtizedben a királyi
udvar szolgálatában álló mesterek stílusával. [45] Az azonosítás nem teljesen
magától értetődő: Pannonhalmán mindenekelőtt építészeti
tagozatok, a pilisi ciszterci monostorban pedig elsősorban
autonóm kőfaragómunkák, a Gertrudis-szarkofág és a gravírozott
lovagi sírkőtöredék állnak rendelkezésünkre. [46] Uros apátnak a királyi udvar környezetében
játszott - és az apátsága birtokainak visszavételéért, jogainak
rendezéséért és tisztázásáért folytatott harcai idejének
érdeknélkülinek nem mondható - politikai szerepvállalásán [47]
kívül a kapcsolatról leginkább a pannonhalmi vörösmárvány-használat
tanúskodik. Ez a vörösmárványnak nevezett gerecsei keménymészkő
alkalmazásának kezdeti szakaszában egyértelműen a 13. század
elején már az esztergomi érsekség birtokában lévő tardosi
bányákhoz kapcsolódó, a márványlapok és monolit oszloptörzsek
megmunkálásának technikáját alkalmazó műhelyszervezet közreműködését
tételezi fel. E speciális technológia eredményei olyan,
polírozott állapotban porfírt idéző vagy helyettesítő épülettagozatok,
amelyeknek meglehetősen exkluzív terjedése luxuscikkekként
való nagyra értékelésüket bizonyítja. [48] Viszonylag bőséges - és folyamatosan gyarapodó
- adatokkal rendelkezünk a 13. század eleji "esztergomi
márványfaragó műhely kész és félkész termékeinek" földrajzi
elterjedtségéről, kevesebbel arról, hogy ezek milyen mértékig
voltak tipizálva (pl. padlóburkoló lapok, oszloptörzsek
rendelkeztek-e jellegzetes méretekkel). Bizonyos azonban,
hogy normális alkalmazási módjuk a féldrágakövek esetében
szokásos befoglalás volt (kivételes példa a két, esztergomi
és pannonhalmi Porta speciosa, amelyek különlegessége
egész falburkolatoknak vörösmárványból való elkészítésében
állt (10. kép). A technikai vonatkozások mellett kevesebb
szó esik e tagolásmód stiláris jelentőségéről, holott erre
nézve igen pontos jellemzéssel szolgál Gervasius canterburyi
krónikája a Lanfranc-féle anglo-normann templom, a Konrád
prior által építtetett kórus, illetve a Guillaume de Sens
által emelt székesegyház részletes összehasonlítása során. [49] E tagolási rendszernek (fûts-en-delit:
"oszlopkoszorú") mindenütt fontos eleme a különleges, színes
kőzetfajták betétként való alkalmazása: Purbeck "Marble"
az Early English Styleban, drachenfelsi trachit az
Alsó-Rajna-vidéken és Limburg an der Lahnban, polírozott
fekete palakő Bonnban, a még Nagy Ottó császár hozatta,
az aacheniakkal vetekedő spoliumok Magdeburgban. [50] A korai gótikus pillértechnikához tehát olyan reprezentatív
értékek járulnak, amelyek e stílus életét annak valóságos
történelmi érvényén túl meghosszabbították.
Egyelőre kevés az alapunk ahhoz a feltételezéshez, hogy
a Pannonhalmán alkalmazott boltozási eljárás maga is a régi
épület befoglalva-megőrzésének eljárása lehetett, ahhoz
hasonló, ahogyan pl. Suger apát hirdette Saint-Denis megszentelt
épületének lényegében megőrzését, s ahogyan valójában az
előző canterburyi székesegyháznak nagy részét, vagy a reimsi
St. Remi hosszházát fenntartották a gótikus szerkezetek
beléjük építésével. Mindenesetre, Dávid apát épülete kerítő
falainak a fennálló falakkal való azonosítása illetve az
I. épület egy részének feltárása már olyan régészeti tényállást
teremt, amelynek alapján ez a következtetés kézenfekvő.
Uros apát pannonhalmi III. templomának legközelebbi kortársa,
a Csák nemzetség vértesszentkereszti monostorépülete sok
tekintetben szembetűnően rokon problémákat vet fel. Részletformálása,
a királyi udvar építészetéhez fűződő rokonsága, a vörös
márványanyagnak itt is előforduló dekoratív használata sok
tekintetben azonos építészeti kultúrához való tartozását
idézi. Mint Pannonhalmán, itt is nyilvánvalóbbak a II. András
korára tehető pilisi építkezésekhez, mint a III. Béla-kori
Esztergomhoz fűződő rokonságok. Ezek inkább általános jellegűek,
távoliak és közvetettek: nem véletlenül került szóba az
"elvadult" jelző is ebben az összefüggésben. [51] Reálisabbnak látszanak a pilisi kerengőhöz,
mindenekelőtt az onnan származó zárókövekhez, továbbá az
ócsai prépostsági templom és a kalocsai székesegyház rokon
részleteihez fűződő kapcsolatok. [52] E kapcsolatok feltevésének
problematikus eleme az a dilemma, vajon az esztergomi kőfaragó-művészet
autochton fejleményeivel van-e dolgunk, vagy a 13. század
második évtizedében már a közép-európai környezetben is
bőségesen előforduló korai gótikus emlékek által közvetített
stílusvonásokkal. E szobrászati stílus összefüggései részletmotívumokon
Vértesszentkereszttől az óbudai királyi palota portálján
át a zsámbéki templom főhajófalának összefonódó sárkányokkal
díszített falpillér-fejezetéig követhetők (11. kép). [53]
Magam Regensburg szerepét tételeztem fel; új, hasonló irányba
mutató, salzburgi hipotézist legutóbb Takács Imre fogalmazott
meg, [54] s Willibald Sauerländer nyomán [55] kézenfekvő az észak-olaszországi párhuzamok
további nyomozása is. [56]
Ezek az összefüggések a franciaországi korai gótikus stílus
recepciójának abba az övezetébe vezetnek, amelyet - mindenekelőtt
a figuraportál szempontjából - Claussen legutóbb "transzperifériaként"
jellemzett. [57] A Claussen által tárgyalt
jelenségcsoportban feltűnő egyrészt viszonylag régi mintaképek
(így a chartres-i nyugati portáloknak) tartós hatása, másrészt,
ezek eredeti jelentésének megváltozása helyi, jelentést
hordozó formai hagyományok hatása alatt.
Vértesszentkereszten nem a monostor első templomának megújításáról,
hanem a monostor déli részén új templom emeléséről volt
szó. Ennek típusválasztását a kereszthajós elrendezés miatt
régóta modernizációs jelenségnek szokás tartani. Nehezebb
kérdés a szentély - gyakran háromkaréjosnak jellemzett -
elrendezésének megítélése: a keleti apszis és a két oldalsó
mellékapszis nagyságrend-különbsége kizárja a centrális
elrendezésű párhuzamok érvényességét. [58] A vértesszentkereszti apátság
legjelentősebb, meghatározó eleme lehetett belső építészeti
faragványdíszének igen súlyos, a 12. századi "lombardo-comaszk"
állatábrázolásainak világát idéző stílusa (12-13. kép).
A nyolcszögű hosszházpillérek fejezeteinek ábrázolásai határozottan
régies, nem-gótikus formavilágot képviselnek; éles ellentétben
a kapuzatok szobrászatával; viszont nyilvánvalóan nem stílusok,
hanem ábrázolási szándékok különbségéről van szó. Vértesszentkereszten
a hosszház nyolcszögű pilléres árkádsorát (mindössze három
boltszakasznyit) a boltozatnak hasonló szerkesztése fogta
térbeli egységbe, mint Pannonhalmán a földszinti árkádokat.
Pannonhalmán azonban a főhajó felső térrészét a hajóárkádok
ívei közötti felületig lenyúló konzolok hordozzák; Vértesszentkereszten
a konzoloknak a nyolcszögű pillértörzsekre való lenyúlása
nem igazolható. [59] Inkább tételezhető fel a vértesszentkereszti pillértípus rokonsága
a figurális dísz nélküli ócsaival - kevésbé a nyolcszögű
pillérek fölött induló falpilléreket mutató, épületplasztikájának
elnagyoltabb kvalitása következtében is távolibb aracsival. [60] A kérdés az esztergomi III. Béla-kori műhely
hagyományának két feltételezett összetevőjét, a nyolcszögű
pillértípust s a konzolokon lebegő boltozatok iránti előszeretetet
érinti. [61] Az előbbi valószínűbb, az utóbbira csak a
Kalocsáról és Vértesszentkeresztről is származó konzolok
alapján következtethetünk (Aracs esetében csak a főhajó
két végén található konzolra támaszkodó boltozati bordaindítás).
[62]
A főhajófal kétzónás, árkádsorból és a gádorfalat áttörő
ablaksorból álló tagolási rendszere (s az árkádsor fölötti
tagolatlan falsík) a 13. századi, a romanika tagolási rendszeréhez
ragaszkodó bazilikális templomok leggyakoribb tagolási rendszere.
Feltehető, hogy a 12. század végi esztergomi építkezéseken
megjelenő, párizsias eredetű műhely olyan, a főhajópilléreket
nyolcszögű tömbökként önállósító tagolási típust honosított
meg, amelyben a hosszház árkádsora a felső részektől esztétikailag
elválasztva, lábazatként jelent meg. E feltehető tagolási
rendszer összefüggéseit egyelőre csak igen erős hipotetikus
jelleggel lehet rekonstruálni. Feltevésének további problémája:
a királyi udvar környezetének építészeti hagyománya is legalább
két stílusváltozatot mutat fel a 12. század utolsó évtizedétől
a 13. század első harmadának végéig. Hiányoznak a kritériumok
annak megállapításához, vajon e két generációnyi időszakban
folyamatos magyarországi fejlődés zajlott-e le, vagy a művészeti
kapcsolatokban is váltás következett-e be.
Kétségkívül az imént említett második generáció bencés
építészetének fontos jelensége egy sor bencés monostor kerengőjének
építése. Emlékanyagának összefüggéseit Takács Imre nagy
vonalakban regisztrálta s már rámutatott a kolostorok ekkori
újjáépítésének valószínű fő okaira, a IV. lateráni zsinat
reformrendelkezéseire is.
[63] Az emlékeknek a monolit (olykor vörösmárvány) oszloptörzsekkel
alakított, általában a 13. század első harmadára datálható
szerkezetekkel való stílusrokonsága nyilvánvaló. [64] Az emlékek jellegzetes konstrukciós sajátosságaik
alapján jól elkülöníthetők; rekonstrukciójuknak feltételei
különbözők, datálásukra közvetlen írott forrás eddig nem
kínálkozott. A refektórium-portálban [65] alkalmazott vörös márvány betétoszlopok
alapján is viszonylag jól datálható a pannonhalmi (14-15.
kép), [66] részleges helyszíni rekonstrukcióhoz is elegendő
támponttal szolgált a somogyvári (V.57), [67] jellegzetes töredékek tanúskodnak a pécsváradinak
meglétéről (V.61), [68]
s ugyancsak a jellegzetes töredékek teszik lehetővé a szermonostorinak
elképzelését. [69] Ez utóbbi kőanyagának a tatárjárás utáni másodlagos felhasználásai [70]
igazolják 1241-et mint terminus ante quemet. A pilisi
ciszterci apátság kerengője nemcsak a konstrukciós és tagolási
típus középponti emlékének látszik, hanem kronológiai tekintetben
is a viszonylag jól datálhatók közé tartozik. [71] A felsorolt maradványok alapján meglehetősen
nagy típusbeli és technológiai egyformaság képét kapjuk;
de az épületornamentika stílusa a különböző emlékeken korántsem
azonos. A somogyvári kerengőt figurális fejezetek (V.57),
reliefek díszítették, s belőle egy nagy méretű, álló figura
magasreliefje is előkerült (16-17. kép), [72] a szeri kerengő oszlopszobros volt (V.40-41).
Sem Somogyvár, sem Szer esetében a kvalitás nem valószínűsíti
a közvetlenül francia eredetet; mindkét esetben a stiláris
mintakép is régebbi, még 12. századi lehetett. Egyező helyzetükön
kívül a két figurális dekorációt műhelyközösség valószínűleg
nem fűzte össze.
Ezek a 13. század eleji bencés kerengők meglehetősen nagyszabású
(a kis méretű templomokhoz képest szokatlanul nagy), viszonylag
költséges építészeti feladatot jelentő, zárt kolostorépületek
részei. Nagyjából egyidejű (és különösen addig kimutatható
quadrummal csak ritkán rendelkező monostorokhoz képest
viszonylag tömeges) megjelenésük a ciszterci rend példájával
és egyben a rendezett kolostori életmód szándékával magyarázható.
Éppen ezek a IV. lateráni zsinat határozataiból s az azok
megvalósítását szorgalmazó pápai iratokból következő legfontosabb
reform-elvek. Az 1215-ben hozott határozatok a rendi fegyelem
megerősítését a ciszterciek központosított szervezetének
mintájára, a ciszterci rend képviselőinek tanácsaival, az
egyháztartományonként és háromévenként tartandó káptalanok
intézményének bevezetésével kívánták elérni. [73] Ugyanezen a zsinaton, amelyen
Uros apát is részt vett, a püspökök és a rendi visitatorok
gondjaira bízták a kolostorok érdekeinek védelmét a világiakkal
szemben: ez ugyancsak a magyarországi bencés monostorok
működésének egyik kulcskérdését érintette. A zsinat által
hozott intézkedések megtételét azután III. Honorius pápa
rendelte el, 1225. február 13-i keltű bullájában, amelyben
elrendelte a magyarországi rendi káptalannak a madocsai
kolostorba való összehívását két ciszterci apát jelenlétében,
s ezzel a pécsváradi és bulcsi bencés apátot bízta meg.
Ezt a rendelkezést újította meg a tatárjárás után, három
visitator kijelölésével IV. Sándor pápa, Anagniban
1256. október 10-én kelt bullájában, [74] s ugyanerre hivatkozott Avignonban, 1332.
június 22-én XXII. János is, az elmaradt országos káptalanok
összehívását a pannonhalmi és a garamszentbenedeki apátokra
bízva. [75]
III. Honorius bullája a bencés kolostori rend gazdagon
kidolgozott, a Szentírás helyeire való sokoldalú utalásokkal [76] díszített, az allegorizmus minden eszközével
kidolgozott ideálképét állítja szembe a romlás állapotaival.
A szerzetesek ideális kolostorépülete mögött - jóllehet
az első idézet Jézus, Sirák fia könyvére vonatkozik (Eccli
24,5: "Én a Fölségesnek szájából születtem") - a Bölcsesség
házának képe (Prov. 6,1) rejlik. Ennek ellentéte a bábeli
torony (Construxerunt etenim in loco deliciarum turrem
Babel), amely tele van sárkányokkal, struccok
tanyája, ahol majmok ugrándoznak, baglyok huhognak, és szirének
szólnak. - Tudomásunk szerint a romanika szörny-ikonográfiájának
egyetlen, Magyarországon kimutatható interpretációja ez,
amelyben a fantázialények és monstrumok mint a reguláris
élet romlásának torzképei jelennek meg. Ezzel szemben a
Bölcsesség uralma alatt álló kolostor a paradicsom képe,
amelyben immár nem az első, hanem a második Ádám képére
teremtett emberek élnek. A kolostor négy szárnya a négy
kardinális erényt jeleníti meg: a káptalantermet magába
foglaló keleti szárny az igazságosságé, a déli a refektóriummal
a mértékletességé, a nyugatit a fortitudo, északról
"ahonnan a rossz terjed el a földön", a bölcsesség védelmezi.
Azt a paradicsomkertet, amelyet Szent Benedek regulája teremtett,
a kapunál az istenfélelem és a szeretet által őrzött erős
falak zárják el a világtól, benne gyönyörű édes és illatos
gyümölcsöket hozó fák nőttek, amelyek ágaikkal Libanon cédrusait
is beborították.
A magyarországi művészettörténetben általában, kiváltképpen
a középkoriban ritka eset, hogy ezúttal egy építészeti forma
pontos programadó forrását, jelentésének kulcsát ismerjük
és idézhetjük a szabályos bencés kolostorépületek 13. századi
elterjedésének magyarázatául. A III. Honorius-bulla filológiai
feldolgozását egyelőre nem ismerjük, de kétségtelen, hogy
kidolgozott szimbolikája visszavezethető arra az allegorikus
liturgikus irodalomra, amelynek egyik nagy és tartós középkori
hatású műve éppen III. Ince liturgikus kézikönyve, a
De sacro altris mysterio (1198 előtt). Másrészt, előzményei
a szerzetesi reformnak az ideális kolostorral [77]
foglalkozó olyan, kidolgozott allegóriái, amilyen mindenekelőtt
Hugo de Folieto De claustro animae című műve. [78]
A magyarországi bencés építkezések utolsó virágkoráról egy
olyan, magas röptű szellemi reformmozgalom megépített emlékei
tanúskodnak, amelyek egyben e véghez soha nem vitt reform
különösségére is figyelmeztetnek: a materiális építés megvalósult
- a spirituális újjáépítés azonban elmaradt.
[1] V.ö. eddig: Marosi
1996a, 131-142, és Marosi 1996b,
15-29, továbbá Marosi 1999a, 10-27.
[2] II. Sándor pápa megbízása
a pannonhalmi apátnak a magyarországi bencés rend reformálására,
Anagni, 1256. október 10: ...accepimus S[ancti] Benedicti
excellentissimus ordo in regno Vngarie tam propter ipsius
regni depopulationem a Tartaris olim fact[am, ta]m propter
abbatum et monachorum in monasteriis eiusdem regni degentium
insolentiam ad tantam dissulutionis miseriam iam devenit,
quod omnino peribit ibidem, nisi celeri eidem remedio per
divinam clementiam et apostolice sedis providentiam succurratur.
PRT II. 297, 28. sz.
[3] A sokféleség részben optikai
jelenség is: az utóbbi idő kutatásaiban (köztük különösen
az egyetemi szakdolgozatokban, disszertációkban) megszaporodtak
az épületmonográfiák. Természetszerűen ugyanez a szempont
érvényesül a régészeti kutatási beszámolókban.
[4] Ezt a kifejezést tartjuk
pontosabbnak és célszerűbbnek ahelyett, hogy "a ... torony
alatti tér ... az oldalhajó felé nyitva volt" ( Gerevich
T. 1938, 30), "nyugati toronypárja alatt a mellékhajók
folytatódnak" (uo. 101); [a tornyok] "földszinti tere is
bekapcsolódott a mellékhajókba" ( Dercsényi 1956,
44) vagy "a tornyok alját ... egybenyitották a mellékhajókkal"
(uo. 92). Inkább Entz Gézát követjük a nyugati rész leírásában:
"A kegyúri karzat földszintjén a mellékhajók utolsó boltszakaszai
a karzat illetve a torony alá nyúlnak" ( Entz 1959,
131), illetve: "kegyúri karzat a toronyár földszintjén és
emeletén" (uo. 134.). Entz Géza ugyanis tekintettel volt
az egytornyos és az egyhajós templomokhoz járuló nyugati
építményekre is.
[5] A méretviszonyítás szempontját
más korszakra, a "közepes nagyságú" gótikus templomépületekre
eredményesen alkalmazta: Palmer 1998, 3. sk.
[6] Tanulságos Dercsényi
1956, 66. kép összehasonlító ábrája, 13. századi "bencés
típusú" nemzetségi templomok azonos léptékű alaprajzaival,
ahol a legkisebb a kb. 21 x 14 m alapterületű Boldva, legnagyobb,
kb. 36 x 18 m Ják (boltozatmagasság: 13 m), Vértesszentkereszt:
belül: 32,5 x 16 m (Kozák É 1993, 46; boltozatmagasság: kb. 15
m) de a kb. 32 x 18 m alapterületű Lébényben a főhajófal
(boltozott?) magassága kb. 20 m! Összehasonlításul: Pannonhalma
III: kb. 40 x 16 m (boltozatmagasság: 15 m), Somogyvár:
kb. 52 x 29 m.
[7] PRT II. 130. sz.,
397. sk.
[8] Ide vágó kísérletek: Pannonia
Regia (v.ö.: Vătăşianu 1966, továbbá: Valter 1985. - Különös megfigyelni
a Pannonia-fogalom modern kori historizálásának e kísérletekben
megnyilvánuló különféle indítékait!); Entz 1994 (korábban
már: AHA 14-1968); újabban: Dél-Alföld. -
A teljességhez tartozik: Mencl 1937. - A művészettörténet
szemléletmódja a történelmi tájegységek rekonstrukciójának
egyik fontos módszerét is jelenti; ezek forrásokkal való
adatolása tekintetében a történettudomány óvatosabb: v.ö.
Engel Pál in: Pannonia Regia és Kristó Gyula in:
Dél-Alföld.
[9] Marosi 1984, 123. sk., v.ö. táblázat a 125. oldalon; a stílusrokonsághoz:
uo. 109.
[10] Kuthan 1982,
83. sk.
[11] E jelentőségéhez ld.
Tóth S. 1983, 391-428; a fejezettípus jelentőségéhez:
409. sk., "az Esztergom, Gyulafehérvár, Lébény és Bamberg
felé mutató vonások" Gyulafehérvárott: uo. 420. skk.; Lébény
pillértípusának helyzetéről: Tóth S. 1998, 61.
[12] Áttekintése: Bazsó
1995, 41-45; v.ö. Marosi 1997a, 30. skk.
[13] V.ö. Marosi 1984,
125. old. táblázata: az 1208-as (alapítási) évszám után
az 1210-es elejétől (kb. 1212) az 1230-as évek elejéig húzott
vonal. Tóth Sándornál is: Tóth S. 1983, 423: "Lébény
késői részei".
[14] A kutatások 1980-as
évek végi helyzetének és irodalmának áttekintése e szempontból:
Marosi 1987.
[15] D. Mezey A. - Szentesi
E.: A kapuépítmény oromzatának kutatása. In: Jáki apostolszobrok
191. skk. illetve D. Mezey A.: A karzatkápolna nyugati falának
13. századi építésmenete. Rekonstrukciós kísérlet. In: Jáki
apostolszobrok 243. skk.
[16] Von Winterfeld, D.:
Bamberg und Ják - Bamberg és Ják. In: Jáki apostolszobrok
513-517 és 499-511; "a legmodernebb jáki fejezetek a
bambergi nyugati épületrészek stílusfokán, illetve azon
is túl mozognak, és így aligha keletkezhettek 1230 előtt":
uo. 511.
[17] Tóth S. 1983, 410.
[18] Takács 1996a,
218-223.
[19] Marosi 1997a,
38. skk.
[20] Kring 1934, 3.
skk.
[21] Gerevich T. 1938,
117.
[22] Történetéhez, forrásaihoz
ld.: Marosi 2000a, 10. sk.
[23] Erről ld. Marosi
1995, 173-184.
[24] Seeger 1997, 146, v.ö. (Pfalz és reformkolostor összefüggéseiről)
uo. 9. sk., illetve (a tartományúri hatalom felfogásáról)
uo. 167. skk.
[25] A kérdéshez legutóbb
Bogyay 1993, 47. skk - korábban: Bogyay 1950,
112. skk.
[26] A magyarországi viszonyok
(király - arisztokrácia) illetve az ausztriaiak (tartományurak:
a Markgraf rangjáról a hercegségig emelkedett Babenbergek
- ministerialisok) egymással való összemérésén fáradozott,
igen tanulságos eredménnyel: Schwarz 1977, 43. sk.
[27] Feuer-Tóth 1978,
146-152.
[28] Tóth S. 2000a,
126. különösen 23-24. jegyz.
[29] Marosi 1984, 152; Takács 2000, 305-335, különösen 308, 310
(a szentélyfej kerek pilléreinek feltevése), 322-324 (az
"oszlopkoszorús pillértípus" szerepe a felépítményben).
- A miénkhez hasonló következtetése: "Kalocsa tervezője
a francia mintaképekkel szemben távolságtartó magatartást
kezd tanúsítani, mihelyt az alaprajzról a felépítményre
tér át.": uo. 314.
[30] "Franciás ízlésű emlékek":
Dercsényi 1956, 70. skk.
[31] A szituáció elemzésének
találó címszavai: "Würde und Last der imperialen Tradition",
illetve: "zögernde Modernisierung der Bischofskirchen":
Sauerländer 1990, 330. skk, 336. skk.
[32] Takács 1996a, 185, a historizáló magatartást és annak mentalitásbeli hátterét
igen pontosan jellemző mondatokkal: "Pannonhalmán a tárgyi
folytonosság lépést tartott az emlékezet és a hagyomány
folyamatosságával. Transzponálások és interpolálások szövődtek
a történeti és művészettörténeti rétegek közé, amint az
ősi privilégiumlevelek szövegei is hagyományozódtak, szétválaszthatatlanul
és organikusan egymásbanőttek az első három évszázad folyamán.
Olyan, egyszerre régi és új művek jöttek létre, mint Szent
István úgynevezett alapítólevele, vagy Uros apát temploma."
[33] Így határozza meg királyi
megerősítése is: PRT I. 92. sz., 682.
[34] PRT I. 90. sz.,
680. sk., értelmezéséhez ld. Takács 1996a, 175.
[35] Az 1787-es felmérés
(OL T 18 No 4/1-5): Mons Sacer Kat. VIII. 15, II.
116-120.
[36] V.ö. László 1996,
149. és 7. ábra, 158. sk.
[37] László 1996,
31. kép; uo. Kat. II. 12. sz., 281; vö. Takács 1996a,
220-222.
[38] Ábrázolásmódjának kritikájához
- éppen a nyugati kripta metszetének kapcsán ld. Mons
Sacer II. 119, v.ö. a nehezen feloldható ellentmondás
alaprajzi vetületéhez Takács 1996a, 11-14. kép.
[39] A hosszmetszetekhez
Marosi 1996a, 1. kép, v.ö. Takács 1996a, 68. kép, ld. még uo. 61. kép.
[40] László 1996,
158. és 25. kép.
[41] Marosi 1984, 150. sk.
[42] Takács 1996a,
213. skk. és 224. skk.
[43] Takács 1996a,
227.
[44] V.ö. Takács 1996a,
67. és 68. színezett periodizációs ábráját, valamint uo.
a 64. ábrát a C5-ös jelű árkádpillér periodizációjával.
[45] "A két emlék stílusforrásainak
azonossága aligha lehet a véletlen műve": Takács 1994,
27, - v.ö. uo. 24. skk.
[46] Pannonia regia,
IV-21, 22. sz., 252. skk. és Takács 1994b, 248-251.
[47] Erről v.ö. Takács
1996a, 174. sk.
[48] Lővei 1992, 4-7,
fontos megjegyzéssel arról, hogy "A vörös márvány használata
... egy, az uralkodó körüli szűk kör kiváltságának tűnik."
[49] A pillérek magasságára,
a megmunkálás módjára, a boltozatok sokaságára illetve minőségére
(borda nélküli illetve bordás boltozatok), a tér osztására
illetve egységére, a trifóriumok gyakoriságára vonatkozó
megfigyelések sorában: "Ott egyetlen oszlop se volt márványból,
itt számtalan": ld. magyarul: Marosi 1997a, 121.
[50] E "dekoratív szinkretizmus"
jelenségének (s a historizmus benne rejlő motívumainak)
különös figyelmet szentel Sauerländer 1990, 334.
sk.
[51] Marosi 1984,
94. sk.
[52] Marosi 1984, 103. skk., új elem ez összefüggésben: a paksi Városi Múzeum
kalocsai eredetű kapubéllet-töredéke: értékeléséhez ld.
Takács 2000, 316, Függelék 11. sz., 329.
és 16-17. kép.
[53] Képeik összevetése:
Marosi 1984, 302-304, kép.
[54] Takács 2000, 316.
[55] Recenzió (Marosi
1984-ről): Cahiers de Civilisation Médiévale 19-1986,
289. és Sauerländer 1990, 394.
[56] Raffay 2000, 466. skk.
[57] Claussen 1994,
665-687.
[58] Az építészeti típust
helyesen ítéli meg Kozák É. 1993, 48. sk.,
mégis kötelességszerűen felsorolja és a Szent Kereszt-titulusra
vezeti vissza a háromkaréjos analógiákat, uo. 89. skk.,
v.ö. már: Marosi 1984, 164.
[59] E feltevés története:
Sedlmayr 1970, 4-5. ábra. Cáfolata: Marosi
1984, 154, újbóli - ezúttal szöveges
- megerősítése: Kozák É. 1993, 47, valamint 127. jegyz.: "A
tervező [Sedlmayr János] megfigyelése. Analógiaként Pannonhalmát
említi."
[60] V.ö. Tóth S.
1998, 61.
[61] Marosi 1984, 152. sk.
[62] Eszerint téves megfogalmazás:
"über den Achteckpfeilern das Gewölbe ebenso von Konsolen
getragen wurde, wie in den Winkeln": Marosi 1984,
154.
[63] Takács 1994a,
24.
[64] Marosi 1984, 106 sk.; Takács 2000, 322, v.ö. 33-36. kép.
[65] H. Gyürky - Gergelyffy
- Kőfalvi - Sedlmayr 1963, 121-169; Marosi 1984, 112.
[66] Mons Sacer Kat.
II. 22. sz., 301. sk.
[67] Levárdy 1968, 178. sk., azzal a feltevéssel, hogy a kerengő építésére az apáti
szék betöltése körül 1204-ben lezajlott és III. Ince pápa
elé vitt viszály során bekövetkezett pusztítás adott okot.
V.ö. Marosi 1972, 93-103; v.ö. Szent László és Somogyvár.
In: Tanulmányok a 900 éves somogyvári bencés apátság
emlékezetére. Kaposvár 1992, 268. skk.
[68] Pannonia regia,
IV-12, 13. sz., 241. sk.
[69] Marosi 2000, 107-122.
[70] Az újjáépített kerengő
alapfalaiban: Trogmayer 2000, 92, illetve: Horváth F. 1975, 348, újabban: Dél-Alföld
127-132.
[71] Pannonia regia,
IV-7-9. sz. javasolt datálása: 1200-1220 között.
[72] Pannonia regia,
IV-14. sz. - Nem teljesen világos e szobortöredék viszonya
a kerengő faragványainak stílusával egyértelműen összetartozó
Madonna-torzóhoz illetve a "románkori" stílusú, "pécsies"
reliefekhez, amelyektől nem szükségszerűen választja el
akkora időköz, mint az idézett katalógus kronológiai jelzéseiből
következnék: reliefek: 1170-90; szobortorzó: 1200 körül;
kerengőtöredékek és Madonna-torzó: 1210-1220. Megjegyzendő:
az arkangyal-relief (kat. I-76. sz.) klasszicizáló fejformálása
egyáltalán nem idegen egy klasszicizáló Antelami-típustól
(pl. ifjúfejek: Február és Március Parma, székesegyház:
Quintavalle 1990, Kat. 27b: 169 és 27c: 271, angyalok,
Parma, székesegyház: uo. 28a: 303 és 28b: 304 és 305 - Ez
utóbbiaknak drapériastílusa jó párhuzam a somogyvári álló
figuratöredékhez is. Az Antelami-körre való utalás a somogyvári
Madonna-torzó stílusának egyik származtatási lehetősége
is (Pannonia regia, IV-16. sz., 244. sk.).
[73] PRT II. 8. sk.
[74] PRT II. 28. sz.
297.
[75] PRT II. 105.
sz. 370. sk.
[76] PRT I. 76. sz.
663-667; a kiadás lábjegyzetei adják a bibliai idézetek
apparátusát.
[77] Ez irodalomnak különös,
az allegorikus értelmezéstől tartózkodó terméke Clairvaux
kolostorának 13. századi leírása az Aube folyó vizének munkáját
a kolostor vízvezetékein és csatornáin keresztül követve:
Descriptio positionis ... monasterii Claraevallensis,
ld. Mortet - Deschamps 1929, No VII/2, 28. sk.
[78] Szemelvények a De
claustro animae-ból: Mortet - Deschamps 1929,
No XXXVI, 91. skk., különösen Lib. II, c. IV: Ut aedificatio
fratrum extra cohabitationem saecularium fiat et sit modesta,
i.h. 93. sk. (A szemléletével egyező Petrus Cantoris
Verbum abbreviatum c. summájának Contra superfluitatem
aedificiorum c. fejezetét újabban idézi: Takács
2000, 305. - A reformtörekvések gótika-kritikája
a magyarországi recepciónak nem lebecsülendő háttere!) Másik,
a laikust jelképező sólyom és a szerzetest jelképező galamb
párhuzamára épített allegóriáját részletesen elemezte: Ohly
1977, 32-92.
